Véd- és dacszövetség
A védettség intézménye megalapítása idején, az 1920-as években azt jelentette: nem lehet korlátlanul kivinni műtárgyakat az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával önállósuló Magyarország területéről. Az amerikai tőke felvásárló- erejét látva a környező országok is meghozták korlátozó rendeleteiket.
Mindez már egész mást, a műtárgykivitel teljes tilalmát jelentette az ötvenes években. Az Európa-szerte példátlan szigorítás apropóját a súlyos pénzszűke és a gyűjtői réteg külföldre menekülése adta. A védett műkincsek "jogfosztott" tulajdonosai a Rákosi-rendszertől cserébe legfeljebb plusznégyzetmétereket kaptak: szobákat tarthatott meg, sőt igényelhetett - a különleges bánásmódra hivatkozva - a védett műtárgy birtokosa.
A védettség ügye a politikai és gazdasági vesztegzár feloldása után, a rendszerváltás idején került újra terítékre. Adva volt először is egy rettenetes méretű, mintegy tízmillió darabra duzzasztott védettműtárgy-állomány - amely a múzeumoknál és az általuk felügyelt gyűjtőknél halmozódott fel. Illetve adva voltak a galériások, akik a lassan újra belendülő piacgazdaságban szerették volna a műtárgyakat aukciókon adni-venni. Ezen jogukat azonban külföldi eladó és vásárló esetében erősen korlátozta a védettség intézménye. Melyik külföldi gyűjtő akart volna ugyanis megvenni bármit, amit azután nem vihet magával?
Megindult a máig tartó kötélhúzás. A múzeumi szakemberek szerepük lényege szerint képviselik az egyre ésszerűbb keretek közé terelt védelmi politikát, miközben töredékére csökkentették az intézményeik által védett műtárgyállományt. A galériások a védettség lazítása mellett protestálnak, és joggal hangoztatják, hogy a külföldön szinte ismeretlen magyar képzőművészet egyetlen esélye, ha szabadon áramolhat a világ nagy múzeumai és gyűjtői között.
A látszólagos érdekellentét mögött közelíthető álláspontok rejlenek: senkinek nem érdeke a védettség intézményének teljes eltörlése, ahogy az sem, hogy a műkincseket indokolatlanul itthon tartsák. Például azt a Bortnyik-képet, amely pár hete bukkant fel Kieselbach Tamás galériájában, és amely holnap kerül kalapács alá, 100 millió forintos indulóárral. Az angol, francia, német lapokban meghirdetett Lámpagyújtó című festmény körül azonnal elenyészne a külföldi érdeklődés, ha valaki kezdeményezné a védettségi eljárást a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál. Ott a javaslattal - amelyet bárki megtehet - azon nyomban ideiglenes védettség alá kerülne a kép. Összeülne az úgynevezett Kulturális Javak Bizottság, véleményezne, majd a hivatal döntene, 90 nap alatt. (Tudomásunk szerint a hivatalhoz eddig nem érkezett beadvány. A lapunknak korábban nyilatkozó Bortnyik-szakértő, a Nemzeti Galériát képviselő Bakos Katalin tegnap már nem kívánta elárulni, még mindig úgy látja-e, muszáj lesz a fő mű védését kezdeményezni.)
- Érzékeny döntés - minősíti a bizottság feladatát Nagyházi Csaba, aki a testület egyetlen galériásaként hat közgyűjteménnyel - a Magyar Nemzeti Galériával, a Magyar Nemzeti Múzeummal, a Magyar Tudományos Akadémiával, a Szépművészeti Múzeummal, az Országos Levéltárral és az Országos Széchényi Könyvtárral - "szemben" képviseli a műkereskedők érdekeit. Mint meséli, úgy gondolta, ő lesz az örök opponens, aztán maga is meglepődött, mennyire egyhangú döntések születnek. Levédtek aukció előtt álló Szőnyi-fő művet, fontossága okán, de nem védtek le Gulácsyból átváltozott Csontváryt, csak azért, mert nagy mester műve.
- Közérdekre hivatkozva korlátozzuk a magántulajdon szentségét, amit az enyhülő védelmi szigor idején alaposan meg kell indokoljunk - mondja a Műtárgy-felügyeleti Iroda vezetője, Buzinkay Péter. A festmények mellett határoznak régi patikamérlegről, XIII. századi ereklyetartóról, pillanatnyilag pedig egy lepkegyűjtemény ügyét vizsgálják - amelyért százmilliót is megadnának, ha "védtelen" maradna.
A kérdés azonban túlmutat a védettség ügyén. Az unió "határtalan" szabadsága idején ugyanis nincs mód a szabályok betartatására. A kép jön, megy, ha védett, ha nem. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal honlapja sem jelent különösebb visszatartó erőt, mert csak töredékesen tünteti fel a védett állomány darabjait. Olaszországban - ahol Európában először, már a XIX. században védelmi politikát folytattak - így például nemrég simán elárvereztek egy védett magyar műkincset. Bécsből is egy galériás, Nagyházi Csaba mentett haza védett műtárgyat: nyugat-magyarországi festő tízdarabos városképsorozatának egyikét.
A rendszer tehát erőtlen ahhoz, hogy érvényesítse játékszabályait. Ráadásul lassan a játékszabályok is értelmüket vesztik.
Amerikában a mai napig nem léteznek védett műtárgyak. Buzinkay Péter szerint azonban az Európát érő egykori amerikai nyomás hasonlatosságára éveken belül ott is bevezethetik ezt a jogintézményt - az egyre izmosodó ázsiai tőke elszippantó hatásának ellensúlyozására.
