Furcsa helyzet, olyan, amilyenre titkon mindenki vágyik, amikor zenéről van szó: jöjjünk ki egy kicsit a szokásos keretek közül. De azért legyen igazi is. Itt meg pont ez történt, közvetítés a Metropolitan Operából, élő előadás, ott délután, itt este, szóval igazán egyidejűleg, jó minőségben a MüPa előadótermében. A jó minőségről sajnos ejteni kell két szót: jó képminőségben, de az előadóban használt hangfalak egy operaközvetítéshez nem megfelelőek, az audiovizualitásból megint az audió húzta a rövidebbet.

Az ember azt sem tudja, hogyan kell viselkednie, ki kell-e öltözni vagy sem, ez most opera vagy mozi, vagy csak együtt nézünk tévét, és kell-e vajon tapsolni, ha bejön a karmester. Minden megoldódik már Amerikában, ahol a drámai szoprán, Deborah Voigt, a közvetítés háziasszonya teljesen profin vezeti a műsort. A Salome nagyon nehéz énekszólam, meséli, de azért Karita Mattila biztosan mond valamit a közönségnek, az egész világnak még az előadás előtt. És Deborah Voigt bekopogtat az öltöző ajtaján.

Semmi válasz. Aztán valami válaszocska, ha nem is az, hogy kuss legyen odakint, de az biztos, hogy Karita egy ideig nem jön. Az ember először nem érti, hogy miért nem beszélték meg mindezt korábban, de aztán pont így lesz jó. Mert Karita jön, akarsz valamit mondani?, kérdi Deborah, de csak azt akarja, hogy szerencsekívánatként a másik rúgja fenékbe, és megy a színpadra, nem majomkodunk, ez a Salome, és ez színház, amit mellesleg közvetít a tévé is, de legelőször azoknak szól, akik ott ülnek a székekben.

Azok nem látják, mi viszont igen, hogy Mattila fölmegy a színpadra, kicsit gimnasztikázik, hajolgat, melegít, mint valami sportoló. Aztán a karmester jön és Richard Strauss. Az ember kicsit félti az énekesnőt, pedig énekesnő, egész alakja az, erőteljes, nagydarab asszony, a szája hatalmas üreg, és jön belőle a hang. Ám akármilyen ügyesen játssza Karita Mattila a kislányt, a kamera udvariatlan, látszik, hogy az arc nem fiatal.

Hogy ezen túl lehet lépni, az nyilván nem meglepetés, attól opera. De nagyon túllépünk. Mattila csodálatos Salomét alakit Jürgen Flimm rendezésében. Maga a színrevitel korrekt, kortalanul dekadens világ, aranyban-unalomban. Ámulva nézi az ember a jelmezeket, mennyire szépek, a katonák szoknyája, kapcája, szandálja, Heródes arannyal hímzett cipője vagy mellénye. Jokanaán egy vaskos és vaskos hangú finn, Juha Uusitalo, Heródiást Komlósi Ildikó énekli, és amíg énekel, tökéletes, de kicsit mintha túljátszaná az erőteljes anyát. Mindegy, a Salome Saloméról szól, és jó dolguk van New Yorkban.

Minden egyszerűnek látszik, Salome fehér ruhában kezd, csak vörös körme és hangsúlyosan piros szája jelzi talán öntudatlan érzékiségét, aztán a tánc után fekete köntösben marad, és csak vörös körme és hangsúlyos szája mutatja, hogy ő már a halálé. És azé is lesz, megcsókolja Jokanaán véres fejét, az állán csurog a szent vére, a hóhér már húzza is ki a kardot, hogy odaát találkozzék gyilkos és áldozat.

De végig az számít, ahogy Mattila énekel. Az előadás végére kicsit kiszárad a hangja, döbbenetes erővel szól ekkor is, de a színe megváltozik. Talán ez is az alakítás része, vagy ha nem, akkor is beépül a szerepformálásba, ez a Salome nem az, aki a darab elején kimenekül a levegőre, egy óra alatt leéli az életet, megöregszik és meghal. Aztán föltámad, és a Met közönsége fölállva ünnepel és dobálja a csíkokra tépett műsorfüzetet.