Alulról épülő zsarnokság
Kezdjük a kevésbé fontossal. Színházelméleti jelentőségű kísérletekre került sor az elmúlt hetekben. Mióta Mohácsi János rendezéseiben klasszikus művek és olykor más régiségek erősen átalakított, megújított szöveggel kerülnek színpadra, fel-felmerül a kérdés, vajon pusztán rendezői változatoknak, vagy eredeti daraboknak kell-e tekinteni az eredményt. Vajon a próbafolyamat során, gyakran színészi rögtönzésekből keletkezett szöveg csak egy adott időszakban, egy előadásban, egy rendezői felfogásban él-e meg a színpadon, vagy máskor, másik társulat, másik rendező is tud vele valamit kezdeni?
Most Szegeden Rusznyák Gábor Goldoni A kávéház című darabjának Mohácsi-féle, 1994-ben Kaposváron bemutatott szövegváltozatát állította színpadra. A próbálkozást a bemutatón kudarcnak éreztem, az előadás nem tudott megfogni, nem szólalt meg számomra úgy, mint a korábbi. A kudarc azonban legfeljebb azt bizonyítja, hogy a rendezőnek egyfelől nem sikerült a kaposvári lelket, szellemet Szegedre átültetnie, másrészt azt, hogy nem volt igazán erős saját közlendője az előadással. Éppen a szöveget viszont most még erősebbnek éreztem, átgondoltnak, jól megkomponáltnak hatott az is, ami első hallásra mindössze próbarögtönzésekből ügyesen összedobottnak tetszett.
Pécsett első pillantásra könynyen hasonlónak tetsző kísérlet történt. Arthur Miller darabja, A salemi boszorkányok ugyancsak Mohácsi korábbi, Kaposváron 1995-ben Istenítélet címmel játszott szövegével került színre. Ám van néhány alapvető különbség. Ezt az előadást Mohácsi maga rendezte, ez az átirat sokkal többet megtart az eredeti darab drámai ívéből, és az sem mellékes talán, hogy Mohácsi a pécsi társulattal tavaly már nagy sikerrel színre hozta Moliere A képzelt betegének átiratát. A pécsi színészek tehát már alapos tréninget kaptak ebből a szellemből és munkamódszerből.
A fenti vitakérdésben tehát ez a produkció sem lehet perdöntő. Ha csak úgy nem döntünk, hogy fölösleges ilyen kérdésekkel bíbelődni. Az ugyanis minden elméleti rágódásnál sokkal fontosabb, hogy Pécsett egészen remek előadás született. Ma már nyugodtan nevezhetjük csodának az ilyet. Tragikus erő, drámai feszültség villódzva váltakozik nyegle humorral, miközben az eredeti színhelyéről és idejéből kimozdított, de nem szájbarágón aktualizált eseménysor nem rólunk szól, hanem velünk történik meg. Az összbenyomás szinte ugyanaz, mint a tizenhárom évvel korábbi előadásé volt, pedig az alakok, a jellemek egészen mások. Zayzon Zsolt Proktorként bizonytalankodóbb, érzékenyebb lélek, kevésbé erőteljes férfi, mint Kelemen József volt akkor, a tiszteletest Kocsis Pál már alkatilag is egészen másmilyennek mutatja, mint Kovács Zsolt tette, Herczeg Adrienn Proktornéja sem másolja Márton Eszterét, Pál András sem követheti Znamenák István példáját Hale szerepében. Mégsem csorbul szerepük a történetben, nem sérülnek egymással való kapcsolataik. A lényeg azonos marad, legfeljebb még hangosabban szólal meg. A megrázó hatást Kovács Márton és zenésztársai is fokozzák.
A salemi boszorkányüldözés ezúttal csupán emlékeztet az ötvenes évek amerikai tisztogatásaira meg a szovjet és más kelet-európai koncepciós perekre, de lényegében az ostobaság és az érdek rettentő szövevényét ábrázolja. A sötétségből, vakhitből, hisztériából, no meg a mindezt kiaknázó, manipuláló haszonlesésből, mintegy alulról épülő zsarnokságot, amelytől sokszor a demokrácia sem véd meg.
