Finom kis ácskapocscsapásokkal kellett volna elhallgattatni az alkotóban bujkáló kisördögöt, aki/
amely tíz évvel a játékfilmként már-már kultikussá vált Presszó megjelenése óta folyton azt súgta legbelül: készítsd el, és kaszálj újra! Na persze, ilyenek vagyunk mink: például tucatszám ténylegutolsó búcsúkoncerttel lépünk a publikum elé, mert hiúságunkban nem mérjük föl, hogy ami egyszer bejött, annak másolata többnyire saját szobrunk önnön kezünkkel történő lebontását vonja maga után.

Pedig még azt sem vesszük el Sas Tamás ötletgazda-rendezőtől - sőt! -, hogy odatette magát.

Csak hát az 1998-as, 104 perces mozi, amely a pernahajder főszereplő (Stohl András) és a három barátnő (Fullajtár Andrea, Kecskés Karina, Söptei Andrea) viszonylatát mutatja be a presszó tulajdonosának (Máté Gábor) és más vendégeinek (Benedek Miklós, Harkányi Endre, Lázár Kati stb.) "asszisztálásával", magasra tette a lécet. Egy gépállás (kamera nem mozdul, csak vesz); mind izgalmasabb történet (a főszereplő abajgatja a nőket); megannyi príma mellékcselekmény (maffiózó tárgyal, pszichológus lelket masszíroz) akkor, ott rendben volt, főként hogy a forgatókönyv (jegyezte: Sas és Németh Gábor) mesterien alápakolt az alapötletnek, a máz nélküli játékra "kényszerült" színészeknek és a képi világnak. Most meg az van, hogy igazából nem változott semmi, mégis minden más. Képernyőre tapadás helyett észrevesszük, hogy a fotelban ülve nyomja valami az oldalunkat (megvan a nagyobbik eltűnt dinoszaurusza), s hogy mintha a tévészekrény alatt is látnánk valamit (nini, a kisebbik kedvenc cumija).

Immár két gépállás, tizenkét epizód, több színész és többfajta cselekmény van, ellenben a bővítés éppen azt a manír nélküli, emberközeli, bensőséges világot teszi üressé és mesterkéltté, ami miatt a Presszó évtizede az lett, ami. Itt - szó szerint - jelenetek vannak egymás mellett; önmagukban többnyire kevesek, hogy odaragasszanak bennünket a tévé elé, egésszé pedig nem állnak össze. Hiába bólintunk, mondjuk, a korábbi beosztott és főnökének (Lázár Kati, Tordy Géza) édesbús duettjén vagy az üzletember (Bán János) príma karakterén; hiába írják a forgatókönyvet a szakma klasszisai (Bächer Iván, Cserna-Szabó András, Darvasi László vagy Egressy Zoltán), ha maga a történet elfut a semmibe, másként: ha túljátszott dialógusok közepette, feszültség és dramaturgia nélkül próbálgat bontakozgatni. Jegyzetfüzetünket - miközben a fotel oldalából nagy küzdelemben kiszabadítottuk a dinoszauruszt - alig kaptuk elő; de mire is kaptuk volna? Arra, hogy a férfiak fajfenntartó célzattal úgyis félrehágnak, s e felismeréstől az egyik, speciel várandós tulajdonosnő (Szávai Viktória) sírni kezd? Netán arra, hogy bódult egyetemisták karaoke gyanánt dülöngélve eléneklik a New York, New Yorkot? Papírunkon alig néhány mondat, az egyik a férje nem szűnő sakkimádatáról beszélő pszichológusnőé (Lázár Kati): "Kockásba kellett öltöznöm, hogy észrevegyen."

Tíz éve a Presszó főcímdala (előadó: Charlie) is sláger lett; részlet a refrénből: "Ez a kávéház ma hajnalban bezár; soha senki se fogja újra kinyitni már."

Fáj, hogy megtették.