Kevesen tudják, hogy a ma ötvenkilenc éves, Cincinnatiból származó muzsikus pályafutását eredetileg rockdobosként kezdte, s csak 1978-ban, közel a harminchoz került be a rock and roll vérkeringésébe. Frank Zappa Nashville-ben figyelt fel rá, azonnal "leszerződtette", turnéra vitte magával, s Belew gitározása és éneke a rockfenegyerek Sheik Yerbouti című nagylemezén szintén hallható. Ezzel párhuzamosan David Bowie-val is dolgozott (lásd: Stage, Lodger), majd a nyolcvanas évek legelején
az amerikai újhullám egyik legeredetibb zenekarát, a Talking Headset erősítette, koncerteken és lemezeken egyaránt.

Az igazi ismertséget azonban a King Crimson hozta meg számára. A hatvanas-hetvenes évek talán legfontosabb brit progresszív rockzenekarának motorja, a nyughatatlan és összeférhetetlen Robert Fripp 1981-ben úgy döntött, Discipline néven új zenekart alapít, s ehhez - a régi társ, a dobos Bill Bruford mellett - két amerikai muzsikust, a basszusgitáros Tony Levint és Adrian Belew-t hívta segítségül. A Discipline végül az elsőt album cím lett, a zenekar pedig mégiscsak King Crimson néven folytatta. A felállás minden korábbinál stabilabbnak bizonyult: három év alatt további két korongot készítettek együtt, mielőtt 1984-ben feloszlottak. (Belew azóta a zenekar minden újkori reinkarnációjában, így a legutóbbi, 2008-as Crimson Projektben játszott/játszik.)

A rendkívül technikás és jól alkalmazkodó Belew persze továbbra sem maradt munka nélkül, a következő években a New York-i avantgárd multimédiaművész, Laurie Anderson albumain működött közre, illetve az ő játéka is hallható - mintegy negyven másik muzsikus és énekes teljesítménye mellett - Paul Simon 1986-os, mérföldkőnek számító Graceland című lemezén. S azóta is előszeretettel hívják a legnagyobb sztárok, hogy jelenlétével tovább emelje produkcióik színvonalát. A teljesség igénye nélkül néhány korong, ami a keze nyomát őrzi: The Downward Spiral, The Frigale, Ghosts I-IV (mindhárom Nine Inch Nails), Remain In Light (Talking Heads), True Colors (Cyndi Lauper), Return To The Dark Side Of The Moon (Pink Floyd), Strange Little Girls (Tori Amos), Earth Moving (Mike Oldfield). Ezzel párhuzamosan pedig beindította szólókarrierjét is, melynek első kézzel fogható dokumentuma
az 1982-ben megjelent Lone Rhino.

"Adrian Belew sok embernek sok mindent jelent. Frank Zappa, David Bowie és Paul Simon szemében elektromos gitárvirtuóz. A King Crimson számára dinamikus és karizmatikus frontember. Folyton növekvő számú rajongóinak pedig az egyik legmagasabb szintű szerző-előadó. Belew szólólemezein mindezek kombinációjának legjobbját nyújtja. Ezek az albumok tele vannak direkt hatású popdallamokkal, erőtől duzzadó hangszeres munkákkal és kísérleti darabokkal" - írta róla találóan egyik kritikusa, Anil Prasad. S amit Adrian Belew ezeken a korongokon művel, azt tényleg csak körbeírni lehet. Egy dolog azonban biztos: tele vannak ötlettel és kreativitással. A könnyed poptól a progresszív rockon és a lendületes dzsesszen át a legelvetemültebb avantgárd zajzenéig tart nála a skála, ügyesen, invenciózusan és magabiztosan keveri a különböző műfajokat, s bár szónikus kalandozásait nem mindig könnyű követni, sőt néha kifejezetten idegesítőek és fárasztóak tudnak lenni, ha az ember elkapja a szálat, akkor bizony nehezen ereszti.

Mostani triójában egy rendkívül fiatal muzsikus testvérpárral, a 22 éves Eric Slickkel (dob) és a 23 éves Julie Slickkel (basszusgitár) játszik. Tavaly novemberben adták ki első és eddig egyetlen közös nagylemezüket, a Side Fourt. A mostani európai turnén értelemszerűen főként ennek anyagát promótálják, de azért felidéznek néhány dallamot Belew korábbi szólókorongjairól, s a hírek szerint több King Crimson-dalt is előadnak.

Az Adrian Belew Power Trio előtt egy fiatal magyar zongorista-gitáros, Szesztay Dávid legújabb formációja, a DAV melegíti a Trafóban a közönséget. Ahogy az ismertetőjükben írták: "A kezdeti években igen szerteágazó, a dzsesszes hangzásvilágtól egészen a hard rockig nyúló zenéjüket egy gitár-centrikusabb, a rockos hangzást bátrabban felvállaló irányba terelték. A DAV zenéje nem könnyed, nem ringat el, inkább gondolkodtat, de a melankolikus, néha már-már depresszívbe hajló dalokból mégis kisejlik a derű és az irónia."