Zuhanás

Forgalmazza a Fórum Hungary

A remény nem teljesen légből kapott, hiszen az indiai származású rendező első, máig emlékezetes filmjében (A sejt) sikeresen rejtette el a videoklipes múltból származó fogásokat. A lenyűgöző vizualitást, amellyel talán csak Guillermo Del Toro versenyezhet, még Jennifer Lopez sem tudta elrontani. S bár következő filmjére, a Zuhanásra majd hat évet kellett várni (plusz kettőt, hogy eljusson hozzánk), megtartotta A sejtben már bevált szerkezetet. Míg ott az okozott borzongató élményt, hogy ide-oda ingáztunk egy őrült tudatalattijának sokkoló képei, és egy nagyon is valóságos nyomozás között, most egy mese és egy tehetetlenül fekvő, nyomorékságra kárhoztatott, s így a halált kívánó beteg kórházi ápolása adja a két, párhuzamosnak tűnő elbeszélési síkot. Ám, aki Az angol betegen és a Faun labirintusán edződött az tudja, hogy a két szál egyszer elkerülhetetlenül egymásra fut, összegabalyodik.

Csakhogy hiába talált megint Singh egy kiváló operatőrt és jelmeztervezőt, akik láthatóan képre és tetszetős ruhakölteményekre váltották minden hagymázas ötletét, a film mégis kifutott alóla. Hiszen ilyen habzó képi megjelenítés esetén csak úgy kerülheti el az öncélúság látszatát, ha képei mögé követhető, koherens történetet feszít, hogy legyen mire felaggatni a fantázia karácsonydíszeit. Ez sikerült A sejtben, itt viszont érezhetően megálltak a vázlatnál, abban bízva, hogy azt majd kikeríti a forgatás lendülete. Pech, hogy épp fordítva történt: még az is lesoványodott, ami az asztal mögött még használhatónak tűnt. Így nem csoda, ha a mese folyton szétesik, nem az elbeszélés logikája által diktált fordulatok jönnek, hanem kósza ötletek, a tengert átúszó elefánttól Darwin pillangójáig, s így nem is lesz belőle több, mint Földünk szépséges tájait, páratlan építészeti kincseit felvonultató, elviselhetetlenül hosszú klip. És ennél a való világ sem jobb. A hősszerelmest alakító Lee Pace színtelen, szagtalan, csak annyit tudunk róla, hogy mindenáron meg akar halni, Catinca Untaru kislánya bájos, de ennél többre ő sem képes. A legnagyobb baj viszont, hogy a feltűnő próbálkozások ellenére a film teljesen mentes marad a drámai feszültségtől, s miközben mindent bevet, hogy szíven, lelken ragadja a nézőt, megmarad az illusztráció felületességénél. Hiszen elképzelni sem tudok rosszabbat egy olyan végkifejletnél, mint mikor mindkét főszereplő zokog, rí a vásznon, sorra halnak a főbb karakterek, a néző viszont csöndes elégtételt érez. Maga sem bánna velük jobban.

Lenyűgöző vizualitás