Miközben az egyre puhuló Kádár-éra szemet hunyt a titkos csatornákon szivárgó, nyugati kulttárgyak - nejlonharisnya, kvarcóra, csőszárú farmer - megjelenése felett, a szocialista életigenlés propagandájáról sem feledkezett meg: erre szolgált egyebek mellett a Color Sztár tévé, az Alföldi papucs vagy a Varia bútorcsalád biztos kombinációja.

A bumfordi szekrénysorok állandó tartozékaivá váltak a színpompás, boldogságot sugárzó vázák; rendes háztartások nem nélkülözhették a ceruzatartó sünit, kiluggatott lopótökhöz hasonlatos virágtartót, szúrósaljú ikebana tálkát.

Mígnem a rendszerváltó ülőgarnitúra-cserék, lakásfelújítások az agyonzsúfolt sufnik mélyére száműzték a letűnt világ egykori "kedélyfokozóit". Hogy aztán a kapitalizmusban gyorsan feltámadt üzleti szellem előcsalja őket rejtekhelyükről: fillérekért cseréljenek gazdát az MDF-piacok krumplis standjainak oldalában, a Petőfi Csarnok "bolhatelepén", esetleg a Verseny utcai piac forgatagában.

Ezekben a gyűjtőeldorádókban bogarászta össze négyszáz darabos kollekciójának legjavát Kiss Imre, a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum igazgatója.

- Egyelőre remekül lehet a zavarosban halászni, kincsek hevernek a földre leterített újságpapírokon - állítja a régész-klasszika archeológia szakon végzett Kiss, aki a korszakmentő tranzakciói során vígan kamatoztatja sokéves, damaszkuszi zsibvásárokon szerzett alkutapasztalatait. Ballag felfelé az áruk, meséli, de ma még a legrafináltabb zsibárus sem kér értük többet egy-kétezer forintnál, a - ahogy említi - "szocdeko" gyöngyszemeiért. Kivéve a magyar kerámia nagymesterének, Gorka Gézának tulajdonított darabokat: őket aranyárban, 50-60 ezer forintért mérik. Amire érdeklődés mutatkozik, azt persze azonnal Gorkaként kínálják, úgy ugorhat legmagasabbra az áruk a "kerámiatőzsdén". Holott a nagy öregen kívül jó páran profin keverték a lüktető narancs, mély türkiz, égő piros zománcokat, állították elő a repedezett felületeket kraklé technikával, és elegyítették a mázba boszorkányos ügyességgel a mérgező folysavat, a matt hatás reményében.

Király, Polyák, K. M. - olvashatók vezetéknevek, monogramok a vázák, tálak aljára kanyarítva. A mindössze néhány évtizednyi távlatból pedig szinte lehetetlenség azonosítani az alkotókat. Nem beszélve arról, ha csupán egyetlen apró, halszálkaforma karácsonyfa a jelzet.

A dizájnhéthez kapcsolódó kiállítás most nem nyomoz a hátlapra ragasztott címkék feliratai után, nem fejti meg, pontosan mi is volt az a Tófej vagy bodrogkeresztúri kerámia, és nem rejt apró betűs táblára információkat arról, miként zsűrizett az Iparművészeti Vállalat. Nem említ alkotókat sem, mondjuk Gádor Istvánt, Gorka Líviát, Mészáros Gézát vagy az egyetlen - ma is alkotó - Gorka-tanítványt, Szabó Kingát.

Nem akar mást, csak azt, aki megnézi, vegye tudomásul: amit megutált, lesajnált, kiselejtezett, lassan a művészettörténet része lesz. És a hiányérzet mellett fogja el nosztalgia. Csapjon a homlokára, amikor a tárlókat böngészve ráismer a nagymamánál, vagy a vidéki rokonoknál évtizedeken át strázsáló relikvia hasonmására.