Lehetne éppenséggel finn basszista is, hiszen a beszédhangja is kellemesen mély. Egy ártatlan, barátkozó kérdésre, hogy hogyan tetszik a pesti Opera, lelkes építészeti analízisbe kezd, aztán beszélünk mindenről, festményekről, kollégákról, Wagner londoni útjáról és a bécsi biedermeier kiállításon megtekinthető köpőcsészékről. Meg kicsit a Fidelióról is, hiszen abban énekli Florestant.

- A Fidelióról azt szokás mondani, hogy a házastársi szerelem operája, de sokkal mélyebbre megy ennél. Ha megnézzük Beethoven életét, világos, hogy számára a házastársi szeretet csak allegória, inkább az emberiség iránti szeretetről van szó, és az emberek szabadságáról. Azt hiszem, mindent értek, amit Kovalik Balázs el akar mondani a színpadon. Azt nem mondhatom, hogy feltétlenül egyetértek azzal, ahogyan el akarja mondani, és azt sem, hogy ha én lennék a helyében, mindent megmutatnék, amit ő megmutat, de mindaz, amit ő megjelenít, érvényes és lehetséges értelmezése a darabnak.

- A Fidelio ebben a rendezésben számomra elsősorban a hitről szól. Ön hisz Florestanban? Vagy a Fidelióban?

- A hit többnyire akkor ébred fel az emberben, amikor valami már bekövetkezett. Homlokunkra ütünk, hogy mindennek így kellett történnie, minden jel erre utalt. Vannak barátaim a tőzsdén, akik húsz éve mondják, hogy ez a pénzügyi világ össze fog omlani, csak az a kérdés, hogy mikor. Ők voltak azok, akik el tudták olvasni az írást a falon? Mesterségesen megkonstruált világban élünk, és ha már a szabadságról van szó: lehet, hogy mindannyian a Wall Street foglyai vagyunk?

- A hit ennél személyesebb.

- Nyilván, és akkor már közelít a babonához is. Én magam babonás vagyok, amikor jólesik, de elhagyom a babonát, ha úgy akarom. Például a színházban mindig a bal cipőmet veszem fel elsőnek, és ha a színre lépés előtt meglátok egy görbe szöget, lehajolok érte, és zsebre teszem, de közben pontosan tudom, hogy a színpadon csak az hoz szerencsét, ha arra koncentrálok, ami a feladatom.

- Közel húsz éve énekli már Florestant. Soha nem unja meg legalább egy-egy pillanatra?

- Hatvanhárom éves vagyok, több mint harminc éve énekelek, de a színház művészeti része soha nem untat. Szeretek fellépni, szeretek próbálni, készülni, dolgozni a rendezőkkel és a zenészekkel, de fáraszt, hogy a színház rendszere a hazugságot jobban szereti az igazságnál. Ha azt mondom egy igazgatónak, hogy nem éneklek több Taminót, mert elfáradtam, megöregedtem, eljárt az idő, akkor a szerződést lobogtatja, hogy de igen, föl kell lépnem. Aztán ha roszszul énekelek, soha nem hív vissza. Ha viszont azt mondom az előadás napján, hogy khm, khm, egy kicsit mintha meg lennék fázva, akkor minden rendben van, gondoskodik a helyettesről. Vagy fordított esetben, ha egy igazgató nem akar meghívni, nem ezt mondja, hanem mellébeszél. Megértem, hogy manapság karcsú, fiatal, szép embereket akarnak látni a színpadon, de nem biztos, hogy ők is ugyanúgy tudnak énekelni.

- Akkor miért ők vannak mindenütt?

- Ezt hívom én Netrebko-effektusnak. Ha valaki fiatal, szép, és elfogadhatóan énekel, akkor ő kapja meg a szerepet.

- Harcolnak a közönségért, hogy az opera trendi és szexi legyen.

- Mióta kell az operának szexinek lennie?

- Maria Callas óta.

- Annyira szexi lett volna? Nagyszerű volt, ragyogó, de nem szexi. A művészet lehet divatos és érzéki, de tényleg csupán erről lenne szó?

- Talán ezzel lehet becsalogatni a szélesebb közönséget az operába.

- Nincs szélesebb közönség. A komolyzene és az opera mindig elit művészet volt, és nem a szó politikai vagy szociális értelmében, hanem mert mindig a keveseket érdekelte.

- És ha a tömeg azt mondja, hogy nem hajlandó fizetni az operaházak fenntartását, hiszen ők soha be nem teszik oda a lábukat?

- Rendben van, de akkor én nem vagyok hajlandó fizetni a futballért.

Thomas Moser a Fidelióban