A képernyőn enervált bokszolók szédelegtek, és ahelyett, hogy egymást gyepálták volna, arcukat a kesztyűk mögé rejtve kókadoztak, mint penészes őszi legyek. Annak ellenére, hogy ütésváltás nem történt, a bíró bármelyiküket kiszámolhatta volna. Gyalázatos sportmunkát láttunk, de mégis megigézve bámultuk a televíziót. A menetek közötti szünetben ugyanis Szegő András újságíró, a közvetítés egyik kommentátora a feszültség esztétikáját elemezte, a bokszolók sápatag-önmagukkal folytatott heroikus küzdelmét méltatta, és az unalmas bokszmeccsből hirtelen filozófia lett, költészet és csoda.

Az élet apró rezdüléseit csodává avatni amúgy látszólag egyszerű: plasztikus, átgondolt, és frappáns mondatokba kell fogalmazni azokat. Az efféle mondatok televíziós vetélkedők zsűritagjainál szériatartozéknak számítanak, emlékezzünk csak a korabeli Ki Mit Tudok résztvevőit bíráló Pernye Andrásra, Major Tamásra, Petrovics Emilre, no pláne a Megasztár korábbi zsűritagjaira: Presser Gáborra, Somára, Bakács Tibor Settenkedőre, Novák Péterre és a többiekre. Pontos és áttetszően érzékeny véleményeket fogalmaztak meg; a dalverseny egy idő után legalább annyira szólt az ő mondataikról, tekintetükről és könnyeikről, mint az énekesek teljesítményéről. Ha kellett, cinkosok voltak, vagy épp vásott kölykök, máskor elegáns főnökök, megértő haverok, nem tolakodtak a főszereplők elé, de mertek örülni, elkeseredni, ha úgy adódott, nem szégyelltek háttérbe húzódni vagy parádézni.

Valami ilyesmin igyekeznek a Megasztár legújabb sorozatának zsűritagjai is, de Eszenyi Enikőnek, Mester Tamásnak és Fenyő Miklósnak ez valahogy nem sikerül, s ki tudja, hogy a közeljövőben hozzájuk csatlakozó Friderikusz Sándornak sikerül-e. Csikorognak, dadognak, közhelyesre fonnyadnak egyébként jóravaló mondataik, az embernek olyan érzése támad, hogy ami a korábbi sorozatokban eszköz volt, most cél: a zsűri erős jelenléte, a jófejség, a laza megmondás. A "hatalmas tét" állandó lebegtetése, az érzelmek korbácsolása.

Utóbbi egyébként is erőszakos szándék a most futó Megasztárban. Csakhogy az érzelmek ipari méretekben való előmutatása már hatásvadászat. Hiteltelenné lesz, amikor minden rezdülés végsőkig kihegyezett, sűrű és drámai. Mintha nagykanállal ennénk az Erős Pistát. A győzelem mámorát vagy a bánat súlyát erősítendő mindenki lassított felvételben közlekedik, lebeg, zokog, pillog, tántorog. Az amúgy persze valóban érzékeny pillanatok kiüresednek, komikussá válnak.

Zavaró ez a mindent komolyan vevés, ez a nézőt megdolgozni szándékozó igyekezet, ez a mímelt grandiózusság. Zavaró ez a hosszas ráfutás a valódi vetélkedésre. Aminek mellesleg a versenyzők isszák meg a levét, mert a döntőkre már nem marad öröm, szomorúság, nem marad érv és könny. Lesz egy győztes, lesz a hoppmester által levezényelt rivalgó taps, a tűzijátékkal körített díjkiosztó, aztán mindenki megy a dolgára, és az utolsó majd csendben leoltja a lámpát.