Az összekötő kapocs a bolt tulajdonosa, Judith Majlath: ő az, aki immár több mint egy évtizede bekapcsolódott az alattomos fegyverek - első lépésben a taposóaknák - gyártásának, használatának és terjesztésének betiltásáért küzdő nemzetközi mozgalomba, majd létrehozta az ausztriai szekciót. Magyarosan hangzó nevét mostanában különösen sok angol nyelvű levél alá kanyarítja: legutóbb Göncz Kinga magyar külügyminiszternek mondott köszönetet, amiért idén tavasszal Dublinban (106 másik országgal együtt) Magyarország is csatlakozott a fürtös bomba tilalmáról tervezett konvencióhoz. Ennél kevésbé örvendetes ügyekben is levelezik: legutóbb a grúz-orosz konfliktus miatt fejezte ki szervezete nevében aggodalmait, s a címzett az orosz miniszterelnök volt.

Akik ismerik a Bécs és London között rendszeresen ingázó, ám a kazettás bombák elleni harc kampánya, az áldozatok segítése miatt más távoli városokba is sűrűn elutazó magyar származású hölgyet, tudják: amit Majláth Judit a fejébe vesz, azt meg is valósítja. Így volt ez már 1956-ban is, amikor gyerekként egyedül - igaz, szülői beleegyezéssel - nekivágott a veszélyes útnak, mert elege volt a családját ért inzultusokból. Annak a novemberi éjszakának a rettegése, a félelem a bárhol robbanó aknától jutott eszébe valamikor a kilencvenes évek közepén, amikor Laoszban szembesült a sok rokkanttal, a földben rejtőző alattomos taposó-aknák és fürtös bombák állandó veszélyével. Nem éppen ezért utazott, sokkal inkább a Kőedény-síkság kincseit akarta látni, a keleti művészet iránti érdeklődését csillapítani. A kiskorától kezdve szépen rajzoló '56-os menekült annak idején, némi hányattatás után - egy Rockefeller-ösztöndíjnak is köszönhetően - elvégezte a bécsi képzőművészeti egyetemet, majd Ausztriának mégis hátat fordítva Londonban ismerkedett a műkincs-kereskedelem rejtélyeivel, hogy aztán visszatérve angol régiségekkel kezdjen foglalkozni. Közben több utazása és a véletlen ázsiai ismeretségeket hozott, s vele az érdeklődést az ottani kultúra iránt. A véletlen továbbra is szerepet játszott az életében. Összetalálkozott a Mines Advisory Group nevű brit nem kormányzati szervezet (NGO) angol képviselőjével, aki a helyszínen az aknamentesítési munkákat vezette. A riasztó statisztika - az évi 26-30 ezer halálos, jó 250 ezer sebesült áldozat, a 20 percenként valahol felrobbanó akna, a civil lakosság és főként a gyerekek közötti pusztítás - gyors döntésre késztette: ez ellen harcolni kell. Ausztriai segítséget ajánlott, s első feladatként a polgári lakosság körében pusztító taposóaknák veszélyeire figyelmeztető videokazetta műsorra tűzését próbálta az osztrák köztévénél elintézni. Az akkor éppen dúló Balkán-háború ellenére kinevették. Nem tört le: a nem sokkal később Bécsben rendezett nemzetközi leszerelési konferencián kapcsolatba lépett a sajtóval és az osztrák illetékesekkel, s megalakította a taposóakna áldozatait segítő osztrák szervezetet. Nevetve meséli, hogy magyarként ő volt a nemzetközi kampány egyetlen osztrák résztvevője. Igaz, az osztrák külügyminisztériumban egy másik magyar volt a partnere: az ausztriai születésű, a magyart csak törve beszélő Thomas Hajnóczy, a leszerelési osztály vezetője. Innen már csak egy ugrás - és sok-sok munka - volt hátra a szerződéstervezet kidolgozásáig és az első nagy sikerig: 1997-ben Ottawában 127 ország aláírta a taposóakna gyártását, terjesztését, alkalmazását, raktározását tiltó konvenciót, amely kötelezővé teszi az aknamezők hatástalanítását, a meglévő készletek megsemmisítését, s az anyagi és műszaki segítségnyújtást a rászoruló országoknak. Ma a világ országainak kéthamrada az ottawai konvenció tagja. Az ünnepélyes aláírásnál Judit két külügyminisztert is "elkísért", amikor ellátták kézjegyükkel az okmányt: Wolfgang Schüssel, akkori osztrák külügyminiszter mellett ő képviselte az NGO-kat, a nem kormányzati szervezeteket. De boldogan tett eleget a magyar küldöttség hívásának is. A gyors siker az általában csigalassúsággal eredményt hozó leszerelési törekvések sorában oly feltűnő volt, hogy nagy nemzetközi elismerést is hozott: a Lady Diana nevével (is) fémjelzett nemzetközi szervezet, az 1200 NGO-t tömörítő ICBL 1997-ben Nobel-békedíjat kapott. A szép és vicces emlékek közé sorolja, ahogyan az oslói átadási ünnepségen Hajnóczyval mint osztrákok ünnepelték a dicsőséget - hiszen az osztrák kezdeményezésnek nagy szerepe volt a konvenció kidolgozásában és elfogadtatásában.

Ezzel persze nincs vége a történetnek. Jött a következő cél, ugyanilyen konvencióban tiltani az ugyancsak sok veszélyt hordozó fürtös (kazettás) bombákat. Az immár nagy gyakorlatra - széles ismeretségi körre - támaszkodó kampány e téren is eredményes: májusban Dublinban már több mint száz ország hagyta jóvá a teljes betiltást jelentő egyezmény szövegét, aminek elfogadása és aláírása a december elején Oslóban tartandó nemzetközi konferencia napirendjén szerepel. A ratifikáció csak ezután kezdődhet. A konferencia előkészítése, minél több ország támogatásának megszerzése most a legnagyobb feladat. Gondot okoz, hogy a nagyfokú támogatottság ellenére a fürtös bombához szükséges muníció legfőbb előállítói (köztük Kína, Oroszország, az Egyesült Államok) elzárkóznak a jó üzlet feladásától, mások szeretnék, ha a konvenció kivételeket tartalmazna. Meggyőzésük aprómunka, kampány és felvilágosítás kérdése - s bár az NGO-k sokat segítenek, a kicsik összefogásának eredményessége szárnyakat ad, rengeteg az akadály. Az osztrák kormány például - s így van ez feltehetően más országban is - pusztán humanitárius szervezeteknek tekinti az NGO-kat, pedig ma már tudott: nélkülük nem lehet működőképes leszerelési konvenciót létrehozni.

Persze fontos a humanitárius feladatkör. Judit elég tapasztalatot szerzett a taposóakna áldozatainak megsegítése terén, tudja ma már, mekkora körültekintés szükséges, s mennyire nem elég a puszta segíteni akarás. Amikor például Ausztria a feleslegessé váló gyógyászati segédeszközöket, elsősorban kerekes székeket nagyvonalúan Kambodzsába juttatta (ott a legtöbb a rokkant), kiderült: az eltérő terepviszonyok miatt nem használhatók a mégoly korszerű nyugat-európai gyártmányok sem. Judit a kellő helyismeret birtokában tudja: ott munkát kell biztosítani, s az eszközöket ottani anyagból helyben előállítani. A projekt megvalósult, támogatást a salzburgi Rotary Klubtól kapott. Ötletek kellenek - mondja, s mesél a tömeggyilkos Pol Pot egykori birodalmában tett látogatásairól, arról, hogy egy-egy új egzisztencia megteremtéséhez néha pár dollár, egy ötlet, egy cél is elég. Judit kicsiny boltjában jelentkezhetnek, akik valamilyen szerepet kívánnak vállalni ezekben az akciókban. Szükség van jól képzett szakemberekre - nem aktív katonákra, inkább a hadsereg kötelékéből már elbocsátott tűzszerészekre -, akik az aknák eltávolításában segédkeznek.

A fürtös bomba betiltását előíró konvenciónál jól hasznosíthatók a korábbi tapasztalatok. Emellett konkrét projektek igazolják, hogy az ottawai konvencióban előírt anyagi segítségnyújtás nem afféle feneketlen zsákban landol. Tehát nem kell tartani a hasonló kötelezettségvállalástól.

Senki ne gondolja, hogy Judit "ennyivel" beéri. Annyiféle emberrel ismerkedik meg, olyan sok a felkarolásra érdemes feladat. Pár éve ismét csak a véletlen hozta össze egy erdélyi szász falvakat mentő angol szervezettel. A Károly trónörökös védnöksége alatt álló Mihai Eminescu Trust, illetve annak elnöke, Jessica Douglas-Home expedíciójához csatlakozva ismerte meg egy ottani gyönyörű magyar Mária-templom sorsát, amelynek családi vonatkozása külön megindította. A kicsiny erdélyi falu, Almakerék közelében lévő Apafi-kastély közelében az omladozó templom helyreállítását már 1922-ben kérték a környékbeliek. S hogy kitől? A címzett bizonyos Majláth Károly gróf volt. Csoda-e hogy azon nyomban nekilátott az adománygyűjtésnek.

Londonban rendezte az első fund-rai-sing vacsorát, szép eredménnyel. Előbb a templom tetőszerkezetét hozták rendbe, majd elkészült az egész épület. Az avatás megható ünnepség volt, s az idős magyar parasztasszony, akinek mindig is zsebében volt a templomkulcs, Judit legkedvesebb új ismerősei közé tartozik.

Feladat van elég. Így aztán egyelőre nem tud foglalkozni egy másik vágyának beteljesítésével. Egyedülálló buddhista művészeti gyűjteménye a pincében lapul, pedig szeretné megmutatni a világnak. Talán egyszer a budapesti Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumban katalogizálják kincseit, s kiállítást is rendeznek belőle. Most még nincs ideje ezzel foglalkozni, ingázik Bécs, London, Ázsia és Erdély között.

Akik ismerik a Bécs és London között rendszeresen ingázó, ám a kazettás bombák elleni harc kampánya, az áldozatok segítése miatt más távoli városokba is sűrűn elutazó magyar származású hölgyet, tudják: amit Majláth Judit a fejébe vesz, azt meg is val