A Kreutzerhez vezető út
Kezdem úgy érezni magam, mint valami őrült patrióta, akinek beszélhetnek akármit, hazánk a bokréta rajta. Idejön a világ jelenleg legjobbnak tartott hegedűse. Nem csak mások tartják annak, zsebemben a lemeze, amelyen a Beethoven Hegedűversenyt játssza meg a Kreutzer szonátát. Ha nem ő a legjobb, akkor ki? De emlékszem Vadim Repin legutóbbi fellépésére idehaza, tökéletes játék, hibátlan, erőteljes, nagyvonalú, tartalmas. És most ide is a Beethoven Hegedűversennyel jön. Mégis úgy megyek haza a koncertről, hogy jó, jó. Jó, de nagyon nehezen ment az első tétel, voltak hamisságok, és az egészet átjárta valami nehézkesség, ami csak lassan, az elrohantatott második tétel után múlt el, hogy legalább egy happy finálé legyen az első rész végére. Egy pillanat: mindez azért a legfelső szinten értendő, Repin káprázatos hegedűs, de mintha nem lenne formában, kicsit ványadt, néha odaragad az egyik ujja a fogólaphoz, és feleslegesen pendül a húr, nincs az a nagy pillanat és nincs az a nagy formátum jelen.
Vagy nem ebben a műben. Mert ez a furcsaság: a koncert legjelentősebb perceit nem a hírneves vendégművésztől kapjuk. Az Egy faun délutánját azonban még soha nem hallottam ilyennek, soha nem vettem észre, mennyire tömör, logikus és gyors mű, ahányszor csak eljátsszák, mindig belefeledkeznek az érdekes, szórakoztató és fülnek kellemes színezgetésekbe, fuvola, oboa, akármi, sok fafúvás, langy szellők. Nincs is vele semmi baj, csak most arra figyelmeztet a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, hogy ez zenemű. Nem festészet, nem mákonyos álmodozás a pamlagon, hanem feszes szerkezetű szimfonikus darab. Furcsa, de így valahogy sokkal hamarabb is lesz vége, logikusan épülnek egymás utánra az elemek, mire észbe kapok, már tapsolni kell.
Szünet után Rachmaninov 2. szimfóniája szól, összeszedetten, hangosan, majd kicsattanva erőtől, és mégis azzal a tanulsággal, hogy Kocsis Zoltán, a karmester milyen vadul érzelmes ember, hullámok érkeznek egymás után, tombolásra még nagyobb tombolás, mint valami érzelmi tengerrengés, olyan szimfónia, amit közben mégis össze kell tartani, különben nem érzelmekről szólna, csak káoszról.
Rímel erre másnap a zeneakadémiai szonátaest második száma, Brahms d-moll szonátája. A másik oldalról jövünk, Rachmaninov tombolásával szemben Brahms maga a fegyelem, a pont annyi hangjegy és pont oda, ahová és amennyi kell. De ez a klasszikus formaérzék telítődik Repin és Kocsis játékában, itt a készen álló forma lesz tele nagy indulatokkal, míg előző nap a nagy indulatok kapják meg az edényt, hogy szerte ne folyjanak, és a tanulság az, hogy Brahms és Rachmaninov minden ellenkező híresztelés ellenére ugyanazt csinálja, és körülbelül ugyanúgy.
Nem tökéletes az összhang a két muzsikus között, Kocsis nagyon hangos, Repin nem bírja hangerővel sem itt, sem a Bartók 1. rapszódia alatt. Ez az egyik nagy zenei vagy előadóművészi igazságtalanság: száz esetből kilencvenkilencnél azt mondaná az ember, hogy a zongorista őrült, sok, és vegyen vissza magából, nem hegedűkíséretes zongoraszonátát hallgatunk, hanem két hangszeres közös gondolkodását. De ez a századik eset, amikor azt mondja az ember, hogy a hegedűs menjen a zongorista után, mert a másiknál van az igazság. Hogy miért van így, és miért tűnik egyértelműnek, hogy ez a századik eset, arról csak elképzeléseim vannak.
Viszont úgy tűnik, mintha Vadim Repin is ezt érezné, mert valóban elindul Kocsis után, főleg a Kreutzer szonátában. Ez így persze túl egyoldalú, hiszen Kocsis is figyel rá, fölnéz a hangszer mellől, jön-e Repin, kezdi, folytatja, veszi-e vele együtt a levegőt, emeli-e a nyűtt vonót, amit aztán valóban el is nyű a ráadás alatt, leszakad az összes lószőr a Bartók-Székely Román táncok utolsó hangjára. De most még a Kreutzer szonáta szól, a második tétel szokatlanul gyors és elomlás helyett agresszív, az ember nem csak az elragadtatást érzi a nézőtéren, de a helytelenítést is, nem ez a mű, nem ilyen szokott lenni. Tényleg nem ilyen szokott lenni. A szelleme azonban ilyen, vagy ez volt valaha, provokatív és határozott. Kocsis és Repin előadásában olyan a darab, mintha tegnap száradt volna meg a papíron a tinta. Ez persze önmagban is provokáció, hiszen a koncerttermi közönség hajlamos nosztalgikusan konzervatívkodni: ó, milyen szépek is voltak azok az idők, amikor még a zeneszerzők ilyen műveket írtak. De nem olyan műveket írtak, hanem ilyeneket, fölzaklatót és tiltakozót, nem ábrándozót, hanem előre nézőt, és ami azt illeti, Beethoven sokkal rémesebb alak volt, mint amilyenné Kocsis Zoltán a legelszántabb pillanataiban válni tudna. Vadim Repinről nem is beszélve.
