Brüsszelben már első, de hazamegy a szeretteihez, ott is fogják. Aztán a háború. Leningrádra hullanak a bombák, Ojsztrah pedig közben a Csajkovszkij-hegedűversenyt játssza. És ez nem szimbólum, hanem a valóság. Nem is hagyja abba, csak az utolsó hangnál.

Negyvenhat éves, amikor nyugatra engedik, húsz éve marad a hagyaték megteremtésére. Lemezek, filmek, tanítványok, mert Ojsztrah végig tanított is, sokszor egészen kicsiket, mert ott kell nagyon figyelni, nehogy rosszul ássák ki az alapokat. Az egyik tanítványát Budapestre is elhozta magával, Gidon Kremernek hívták. 1974-ben, néhány órával egy Brahms-hangverseny után éri a második infarktus, azóta csak a hagyatékból élünk, hallgatjuk a tanítványokat, nézzük a fekete-fehér filmeket, és hallgatjuk a lemezeket.

Ezek biztonsággal elmondhatók. Ami kevésbé bizonyos, az maga Ojsztrah. Semmi sem érthető belőle. Néha úgy tűnik, egész élete csak hajszoltság és menekülés. Menekülés a valóság elől a muzsikába, alakul a kompromisszumokkal kipárnázott karrier. Megvolt a pártigazolványa, és szép dácsát is kapott Sztálintól, eredetileg valaki másé volt, de Ojsztrahnak jobban kellett. Cserébe képviselnie kellett a nagyvilágban a szovjet művészetet és a szovjet társadalmat, amit készséggel meg is tett. Neki nem voltak látványos konfliktusai a hatalommal, ha küldték, ment, betegen, fáradtan, elcsigázva. Addig ment, amíg bele nem halt.

De a zenélésén ez nem hallatszik. Hallgatom a frissen kiadott régi felvételeit, valószínűtlen harmóniával szólal meg a Mendelssohn-hegedűverseny, káprázatos higgadt szépséggel játszik egy voltaképpen érdektelen Ysaye-darabot, amelyben semmi igazán érdekes nincsen, csak Ojsztrah hegedűjének hangja, ahogy árad, hullámzik perceken át. Nézem a filmeket, végtelen nyugalommal áll, nincs egyetlen fölösleges mozdulat, arckifejezés, semmi, csak az ember és a hegedűje, vagy talán ez sem kettő, a hegedülő ember van. És ez a hegedülő ember ma élőbb valóság, mint Sztálin, Hitler, Bezsnyev, tankok, repülők és a teljes központi bizottság.

David Ojsztrah