Óriáskönyv
Sem értelmezni, sem elidegeníteni, sem parodizálni, sem persziflálni - mintha tartózkodna a reakcióktól. Ahhoz képest, hogy Leonardót, bár inkább a Mona Lisa-kultuszt Marcel Duchamp lassan száz éve helybenhagyta, amikor bajuszt és kecskeszakállt rajzolt Giocondának, ahhoz képest, hogy Rembrandt figurái csaknem többször bukkantak fel a pop-artban, mint a holland barokkban, ahhoz képest, hogy Picasso, a nagy parafrazeáló megszámlálhatatlan parafrázis hőse és szenvedő tárgya lett, Michelangelótól mintha tartózkodna a kortárs művészet. Jó, egyszer egy farmercég kék nadrágot húzott a Dávidra, de ez csak olyan reklámprepotencia, mint az, hogy Savignac klasszikus plakátján a félbevágott tehén mámorosan szagolja a Maggi-levest. Lefegyverző és semmire sem kötelező, miként a sok műanyag Dávid sem tartozik az alkotóművészi értelmezés tartományába.
Persze, mit is lehetne az életműből átdolgozni? A Mózest a rettenetes haragjával, súlyával, az iszonyatos energiával, amellyel még ülő figura sosem fenyegetett? A rabszolgaszobrokat, amelyek, ha befejezetlenek, maguk is groteszkek, de két és fél méteres márványtömbök, és másfeles életnagyságban magasodik fölénk a szenvedésük, a lázadásuk, a reménytelenségük? A Madonnák és a Pieták, ha befejezettek, érinthetetlenek. Ha nem, a firenzeinek a letört lába, a Rondanini-pietának a fölösleges karja olyan brutális eszköze az elidegenítésnek, amilyet a legdeheroizálóbb utókor sem tud felülmúlni.
De térjünk a tárgyra. A Mózes fotója, ahonnan mindezt ellenőrzöm, negyvennégy centiméteres. A két Medici-síremléké is akkora, és olyan márványszínű, hogy pontosan tudom, a Hajnal és az Esttől jobbra eső ajtón jöttem be a Sagrestia Nuovába, és a hátam mögött van a Medici-Madonna, meg a két szent, akiket most éppen nem látok. Lenyűgöző és pompásan informatív album ez a túlméretezett könyv, olyan képkönyvélmény, amilyenben nem sokszor volt részem. Hagyján, hogy a Sixtus-mennyezet és az Utolsó ítélet figurái nagyban, minden vakolatrepedést, felrakott vakolásszakaszt, Szent Bernát lenyúzott bőrén az elnagyolt ecsetvonásokat is megmutatva. De ez a képsorozat az ítélő Krisztus méretében és részletességével mutatja be azokat a figurákat és jeleneteket is, amelyeket a főfalak és főszereplők figyelmünk elől mindig eltakarnak. Ki nézte végig egyszer is a sarokcikkelyekben a zöld-fehér ruhás, királynői Juditot és a fejetlen Holofernesz-testet az összegyűrt ágyon? Kinek maradt energiája a Makkabeusok medalionokban előadott történetére? A szent helyszínen az érdeklődés mindig elfárad, mire a most jól demonstrált részletekhez érne.
Hogy az életmű kimeríthetetlen, arra a szakirodalmi hivatkozások mennyisége is figyelmeztet. Ez a kötet ugyanis nem album, hanem rendkívüli albumpompát kínáló monográfia és monográfiateljességgel tetézett oeuvre-katalógus. Szerzői feldolgozták a rajzokat, az építészeti műveket, a festményeket és a szobrokat, és a szakkatalógus elé arányos, olvasmányos (és természetesen: illusztrált) Michelangelo-könyvet írtak. A szerzőknek abban az állapotában, amely minden művészettörténész vágya, amely nem a mindent tudók, hanem a mindenről tudók magabiztossága.
Végül: örömmel tanúsíthatom, hogy a hasonló léptékű Leonardo-kötet nem esett szét, két éve meg sem mozdul. Ez azért fontos, mert az ilyen hatalmas fóliánsoknak belbecsértéküktől függetlenül addig van létjogosultságuk, amíg valóban használhatók. Amíg képről katalógusrészre, monográfiafejezetről katalógusra valóban lapozhatók. Ez biztosítottnak látszik. Óriási könyv, amelyet óriáshoz mértek.
Vince, 768 oldal, 40000 forint
