Gyümölcsoltó boldog férfi
- A nyolcvanas évek végén szembesültem először azzal, hogy sorra tűnnek el a régi, nagyapáink által még nagy becsben tartott, óvott fajták. Volt, ahol egyszerűen kivágták őket, és a helyükre új fajtákat, vagy más növényeket telepítettek. A régi gyümölcsösök eltűnésének gyakori oka az is, hogy az elöregedő falvak gazda nélkül maradó, üres, elhagyatott portáin egyszerűen kipusztulnak a fák. Pedig a régi időkben még megbecsülték a gyümölcsösöket, a századfordulón például az utolsó darabig összeírták a Göcsejben fellelhető gyümölcsfákat. Ma már nincsenek ilyen pontos felmérések, a gyümölcsfák száma töredékére csökkent, s nyoma sincs a fajták egykori sokszínűségnek - magyarázza Kovács Gyula, mi késztettette arra, hogy szinte minden szabadidejét a régi idők gyümölcsfáinak szentelje. - Mindezt nem tudtam tétlenül nézni. Amikor ledöntöttek, vagy hagytak pusztulni egy-egy különleges, ritka fajtát, úgy éreztem, mintha a vidék múltjából, gasztronómiájából, hagyományaiból törölnének ki egy darabot.
Kovács Gyula mindezek miatt elhatározta, hogy megpróbálja megmenteni a régi fajtákat. Tanulmányozta a térség falvainak múltját, szokásait, s ebben különösen nagy segítséget kapott a települések idős lakaitól, akik még emlékeztek a vidék hagyományos gyümölcstermesztésének - apáról fiúra szálló, évszázados múltra visszatekintő - tudományára. Évekig tartó kutatásai során pontos katalógust vezetett, nyilvántartást készített, s a vidéket járva, az itt-ott még fellelt ritka fajtákról hajtásokat vágott. Ezekből aztán a háza kertjében álló fóliasátrakban oltványokat készített, csemetéket nevelt. Két éve pedig a Pórszombathoz közeli medesi szőlőhegyen lévő birtokán létrehozta különleges gyümölcsösét, ahol ma már több száz féle ritka, kiveszőben lévő fa cseperedik.
Bár az országban több helyen - arborétumokban, nemzeti parkokban, gazdaságokban - is őrzik hazánk jellegzetes növényeit, fáit, Kovács Gyula gyűjteménye nem csak egy a sok közül, hanem valóban különösen értékes. Horváth Jenő, a saját gyümölcsfagyűjteménnyel rendelkező Őrségi Nemzeti Park igazgatóhelyettese például úgy fogalmaz: "Kovács Gyula nagy hozzáértéssel, egyedülálló részletességgel térképezte fel a vidék gyümölcsfáit, s komoly szerepe van a térség hagyományainak, fagénállományának megőrzésében."
- Csemetéim között több olyan változat is akad, ami tudomásom szerint már nincs másutt az országban. Ilyen például a piros szentiván alma apáti változata, az erzsébeti telelő körte, de valószínűleg már csak nálam teremhet aszalókörte is - mondja Kovács Gyula a gyümölcsösében, majd a csemetéket támasztó, gondosan felcímkézett karók között sétálva kérdés nélkül is mesélni kezd a különféle fajták jellegzetességeiről. - A vérkörte arról kapta a nevét, hogy ha beleharapunk, nyomban elvörösödik a húsa. A csibelábú körtét csibecombra emlékeztető alakjáról nevezték el. A karácsonyalma nem a legfinomabb, viszont szép formájú, üde piros, ezért a XX. század első felében még a sokan ezzel díszítették errefelé a fenyőfát. A bőralma kemény mínuszok idején is megőrizte frissességét, a sózó körte főként ecet- és pálinkakészítéshez szolgált alapanyagul. A vadkörtére emlékeztető, édes, apró, házi berkenyét pedig különféle nyavalyák, például gyomorpanaszok gyógyítására használták.
Kovács Gyula szívesen és sokat beszél a gyümölcsöséről, de szűkszavúvá válik, amikor nem facsemetéi, hanem saját múltjáról kérdezem. Egy elejtett félmondatából kiderül az is, hogy a vidék hagyományait nem csak a fáival őrzi. Néhány ismerősével alapított ugyanis egy nem hivatalos egyesületet - ahogy fogalmaz, amolyan lokálpatrióta baráti társaság ez -, hogy a vidék történelmi emlékeit, néprajzi, gasztronómiai hagyományait őrizzék. Irodalmi esteket tartanak, megemlékezéseket, szabadtéri programokat, kulturális rendezvényeket szerveznek. Nemrégiben például a medesi szőlőhegyen a kenyér és a bor évezredes történtét elevenítették fel - egyebek mellett kemenceépítéssel, kenyérsütéssel - szép számú közönség előtt. De ennek a baráti társaságnak köszönhető az is, hogy Pórszombat közelében - a török által megsemmisített Medes község valamikori templomának a helyén - ma hatalmas fakereszt magasodik. Amikor arról kérdezem Kovács Gyulát, hogy miként viseli hagyományőrző szenvedélyét a családja, elmosolyodik, mielőtt felelne:
- Nem esik messze az alma a fájától. Az egyik fiam most éppen kiveszőben lévő szőlőfajták telepítésére készül.
A negyvenhat éves pórszombati erdész különleges gyümölcsösében szépen cseperednek a fák, de Kovács Gyula mégsem maradéktalanul elégedett. Mint mondja, annak örül ugyan, hogy néhány fajtát sikerült már megmentenie, de tudja azt is, gyűjteménye korántsem teljes. A férfi számára ez azt jelenti: sok gyümölcsfafajta szorulna még megmentésre, az emberek figyelmére, segítségére, ráadásul szorít az idő, hiszen évről évre több veszik ki.
Mihez kezd majd az első jó terméssel - kérdezem, és így válaszol: ez mellékes, hiszen a legfontosabb feladat a génállomány megőrzése. Hosszas unszolásra azonban elárulja, tudna mit kezdeni a régmúlt idők almájával, szilvájával, körtéjével. Kutatómunkája során ugyanis nemcsak a fákról gyűjtött be minden információt, hanem arról is, hogy a göcseji emberek hogyan használták fel a termést, miként készítettek például ecetet, pálinkát, gyümölcslét vagy éppen lepényt. Így pedig nem kizárt: néhány év múltán egy-egy alkalommal a régi idők gyümölcseiből, a régi idők módszereivel készítenek majd enni-innivalót Kovács Gyula birtokán.
