Az utcamenedzser
A most harmincnégy éves Kreffly Gábor pályafutását bárhol máshol szédítő karriernek neveznék. Miskolcon, a Vöröskereszt hajléktalanokat gondozó intézményében azonban ilyesmi senkinek nem jutna eszébe.
A Baross, ahogy az utca neve alapján városszerte emlegetik az intézményt, afféle végállomásként él a köztudatban. Oda küldi a rendőrjárőr a Búza téren kéregető idegen koldust is. Magától értetődő természetességgel adják meg a Baross utcai szállót tartózkodási helyként a börtönből szabaduló, gondnokság alá rendelt emberek gyámjai, ahogyan a kórházak is előszeretettel irányítanak ide lakcím nélküli betegeket. (A zárójelentésen mégsem mutatna jól, hogy a beteget "hazabocsátották" az utcára.) Legutóbb egy szombati nap délutánján "küldött" a traumatológia egy fekvőgipszben heverő hajléktalant. Az ügyeletes portás erőtlenül tiltakozott, mondván, a szállón csak önellátásra képes személyeket tudnak fogadni, fekvő betegek ápolására nincs sem ember, sem szabad kapacitás, de a mentős azt mondta, ha nem veszik be a férfit, akkor leteszi a járdára, nincs ideje vitatkozni. Erre nem volt mit mondani.
Ha a hajléktalan terhessé válik a rendőrnek, orvosnak, közterület-felügyelőnek, gyámnak, pártfogónak, nevelőnek elég annyit tennie, hogy elküldi. Miskolcon csupán egyvalakinek nincs lehetősége arra, hogy ezt tegye: a Baross utcai intézmény vezetőjének, Kreffly Gábornak. Így fordulhat elő, hogy a szállón ma már tizennégy rendszeres ápolásra szoruló daganatos beteg található, nem beszélve a gipszelt lábú lakóról, vagy az idősotthoni elhelyezésre nem jogosult, ám önellátásra már képtelen nyugdíjasokról. Egyiküknek sem itt lenne a helye. Csak nincs már más hely számukra.
Nehéz megmagyarázni, hogyan lett az utolsó menedék őre Kreffly Gábor. Az Avas lakótelepen nőtt fel, nyaranta kulcsos gyerekként lófrált a többi hasonszőrű között. Első munkahelye a miskolci McDonald's volt, ahol annyira elborzasztotta a gyorséttermek percre, mozdulatra kiszámított világa, hogy inkább nevelőtanári diplomát szerzett az egri főiskolán. Azután a pedagógiai munkát otthagyva mégis egy könyvelőirodában próbált szerencsét, de egy év után belátta, ez sem az ő világa. "Soha nem tudtam kétszer úgy összeadni egy számsort, hogy a végén ugyanaz az eredmény jöjjön ki." A Vöröskereszt utcai szociális munkást kereső álláshirdetésére annak ellenére jelentkezett, hogy minden ismerőse megpróbálta lebeszélni. "Tudod te mire vállalkozol, láttál már egyáltalán hajléktalant?"
Az első télen meglátta. Látott napokon át egy helyben üldögélő férfit Diósgyőrben, akit nem lehetett rávenni, hogy szilárd táplálékot fogyasszon, de sokáig elélt kannás boron. Látott lefagyott lábakat, férgekkel fertőzött emberi roncsokat. Látta a vasutast, aki negyven év után egyszerre tettek ki az állásából és a szolgálati lakásból. Látott vele egykorú fiatalokat, akik az állami gondozásból kikerülve szinte törvényszerűen kerültek az utcára. Akit tudott, rávett, hogy menjen be a szállóra. Akit nem, annak takarót, gyertyát, meleg holmit vitt a következő találkozóra. Igazolványokat intézett, segélykérelmeket írt, a nyugdíjfolyósítóval levelezett. A legfontosabb az volt, hogy számon tartson mindenkit a rábízott emberek közül. Egy idő után ugyanis arra jött rá, hogy a hajléktalannak nem a hideg a legnagyobb ellensége, hanem a magány. A hajléktalan addig él, amíg a kapcsolati tőkéje kitart. Amíg van valaki, akinek legalább annyira fontos, hogy megkérdezze, mi van vele?
Ha baráti társaságban a munkáját firtatták, sokszor elütötte a kérdést. Rájött, hogy vannak, akik soha nem értik meg, hogy a hajléktalanlét nem a sors büntetése, amit az illető biztos megérdemelt. Ő maga is változott. Egy idő után értetlenül figyelte, mások milyen problémákon idegesítik magukat, míg az ő emberei valahol a puszta túlélésért küzdenek.
Amikor utcai szociális munkásból módszertani előadó lett, közgazdászdiplomát szerzett Szolnokon. Barátai Frankfurtba mentek szerencsét próbálni, hívták őt is, mi több, már a szállása és munkahelye is megvolt, de az utolsó pillanatban mégis Miskolcot választotta. Talán túl sokat látott már a városból, ahhoz, hogy elmenjen.
Rabszolgaként fogva tartott, nyugdíjukért pincékbe zárt, adósságuk fejében dolgoztatott hajléktalanokért küzdött a maga csendes módján. Uzsorások által követelt nyugdíjat tartott vissza, feljelentéseket fogalmazott, rendőrségre járt. Fogva tartóik elől elmenekülő embereket, zsarolók által városszerte keresett nyomorultakat bújtatott heteken, hónapokon át a Baross utcai szálló hátsó termeiben.
Közben osztályvezető lett. Kollégáival lerakták az alapjait egy regionális módszertani központnak, és részt vettek a hajléktalan-ellátás diszpécser szolgálatának kidolgozásában is. Közreműködött néhány sikeres rehabilitációban. Nem egy általuk gondozott hajléktalan állt munkába és költözött saját albérletbe az utóbbi években. Szemtanúja volt néhány csodával határos visszatérésnek, látott idült alkoholistát józan életre térni a szállón szövődött szereleméért.
A hajléktalanszállón felbukkantak az első gyerekek. Otthontalan párok pici, karonülő gyerekekkel jöttek be egy-egy éjszakára. Volt, hogy a gyámhivatal a szállóról vitt el gyermeket. Előfordult, hogy
a bejárat előtt a férjével részegen kiabáló asszony egyszerre csak törött sörösüveget szorított a kisbaba nyakára, és fenyegetőzni kezdett. Kreffly Gábor akkor rendőrt hívott. Máskor soron kívül albérletet intézett egy gyermekkel érkező családnak.
2006-ban kinevezték a háromszáz férőhelyes, több intézményt is magában foglaló Baross utcai központ vezetőjének. Már nem ismert minden hajléktalant az utcákról, de egyre több dolga akadt jogszabályokkal és rendelkezésekkel. Egy ilyen bürokratikus előírás eredménye például a kötelező akadálymentesítés miatt kétmillió forintért beszerzett, ám egyszer sem használt lánctalpas lépcsőjáró szerkezet a szálló emeleti folyosóján. Viszont ha már megvan, időszakosan fel kell tölteni az akkumulátort, és számon kérhető a karbantartási napló gondos vezetése is.
Azért a papírmunka közepette megoldást talált a gyógyíthatatlan betegséggel bekerült hajléktalanok ápolására is, és az intézményvezetői megbízáshoz szükséges szakirányú egyetemi oklevelet is megszerezte. Immár menedzseri képesítéssel is rendelkezik.
De milyen menedzser kell egy hajléktalanszálló vezetéséhez? Hát szociális.
