Kabaréban egészen szellemes ötlet lehetne az, hogy Beckett hősei, Vladimir és Estragon, nem Godot-t, hanem Beckettet várják, pontosabban a darabot, amelyet ír. Podmaniczky Szilárd azonban nem kabarétréfát, még csak nem is paródiát akart írni, hanem valami sokkal mélyebbet. Gondolom olyasmit, ahol a lapos tréfák is sugallatosakká, költőiekké, filozofikusakká változnak. Szóval olyasmit, mint Beckett. Kérdés, mi végre. Nem is jön össze. Akad - különösen kezdetben - néhány szellemes ötlete, de ezek sem működnek igazán színházi módon. Nem abban a ritmusban érkeznek egymás után, nem úgy épülnek egymásra, hogy a nézői humorérzéket megindítanák.

Inkább a konstrukció következetlensége válik egyre szembeszökőbbé. Miután az író a két főhőst aránylag konkrét helyzetbe hozta, nem lehet a továbbiakban az eredeti mű általános bölcseleti-metaforikus szintjén megmaradni. Az átírásnak akkor van értelme, ha a klasszikus modellhelyzet köznapi szintre leszállított változatának minden pillanatában, minden akciójában, minden fordulatában magunkra ismerhetünk. Különben szívesebben néznénk az eredetit. Ezzel a problémával nem tudott megbirkózni Verebes István sem, amikor néhány éve a Nemzetiben próbálkozott saját Godot-verzióval.

Podmaniczky Szilárd viszont olyannyira próbál megmaradni az abszurd humor világában, hogy a másik kettőst, Luckyt és Pozzót nem is transzponálja ugyanabba a világba, ahová a másik két figurát. Pedig igazán lehetnének, mondjuk, színigazgató és művészeti titkár, ügyelő és díszletmunkás, rendező és súgó és még rengeteg egyéb. Ehelyett róluk annyi tudható, hogy az egyik egy talicskával hódítja a nőket, és nevelő célzattal el akarja ásni alélt társát, ami egy alkalommal, úgy látszik, olyan jól sikerül, hogy második jelenésükre már szerepet is cserélnek. A két színészhez lényegében semmi közük, a várakozáshoz nagyjából annyi, mint az eredetiben, ami itt sokkal kevesebb.

A végső poén sem csattan igazán, pedig ott visszaérkezünk a kabaréhumor világába, hiszen mindössze az derül ki, hogy a várva várt Beckett rég halott. Így a darab sem jöhet. Ám a két színész úgy dönt, folytatja a várakozást, mindössze jelmezt cserélnek. A végső konklúzió tehát szinte azonos az eredetiével, csak a történet lett laposabb.

Dobay Dezső rendezésében Vallai Péter és Csuja Imre nagyon igyekszik megérteni és megértetni, eljátszani a szöveget. A fanyar kedvetlenség két változatához jutnak. Orosz Róbert és Kassai László a magabiztos erő, hatalom, illetve az alávetettség, kiszolgáltatottság kliséit becsülettel mutogatja. Csáki Rita játssza fehérre festett, kissé pirosított arccal a titokzatos ifjút vagy leányt, aki sejtelmes mosollyal titkolja, hogy a bolondját járatja a színészekkel, amikor a halott író nevében hitegeti őket. Vadász István díszletének lényege egy fekete drapéria, amelyen ívelt tetejű nyílást lámpafüzér keretez. Egyesíti egy üres színpad és egy sziklás táj kietlenségét. Ennyit a darab is megtesz.

Nem Godot-t, hanem Beckettet várják