Itt érdemes egy rövid kitérőt tenni, mert a már előzetesen az ősz legizgalmasabb premierjének kikiáltott Death Magnetic nemcsak a zenekar életében, de a Metallica és az internetes zeneterjesztés kapcsolatában is új fejezetet jelent. A Lars Ulrich dobos által vezetett csapat eddig a fájlcsere és az ingyenzene ádáz ellensége volt, ezúttal azonban taktikát változtattak, és a világhálót is bevonták a promócióba. A The Day That Never Comes című dal videoklipjét "saját kezűleg" (a MetallicaTV közreműködésével) töltötték fel a YouTube-ra, Lars pedig videoüzenetben fordult a filmmegosztó portál közönségéhez, megköszönve nekik, hogy ennyit foglalkoznak a zenekarral. (Például a legismertebb Metallica-dalok változatainak a feltöltésével.)

Mindkét felvételnek már az első napon több mint félmillió látogatója volt, a The Day That Never Comes pedig már - a különféle változatok együttes letöltéseit összeadva - jócskán ötmillió felett jár Emlékeztetőül: körülbelül ennyi példányt adtak el a zenekar előző munkájából, a St. Angerből. A "slágeresebb" Death Magneticből akár jóval több is elfogyhat, de a végső szám nagymértékben függ majd attól is, hogy hogyan kezeli az együttes az internet csapdáját - azaz, sikerül-e a világhálót a legális zeneüzlet szolgálatába állítani?

Hogy néhány szót a lemezről is szóljunk: az album - legalábbis a jobb részeknél - olyan, mintha valahol az első három korong és az ...And Justice For All között készült volna. A dobolás szinte egy az egyben a One időszakát idézi, a gitárszólók (és olykor a riffek is) viszont olykor a Master of Puppets hangzását. Mintha a bizonyítási vágy vezérelte volna az immár jócskán a negyvenes éveikben járó fiúkat - talán meg akarták mutatni, hogy nem a búcsúban lőtték vagy kártyán nyerték azokat a forradalmi, a 80-as években az egész műfajt felforgató zenéket, hanem tényleg ők csinálták, és meg tudják csinálni ma is. Az igyekezet egy meglehetősen furcsa lemezt szült, néhány nagyon gyors és sok lassú nótával, hosszú és bonyolult számokkal.

Az album legfőbb erénye, hogy nemcsak pillanatokra csillan fel benne a zsenialitás, hanem egy-egy teljes szám erejéig is. (A My Apocalypse és az All Nightmare Long mindenképpen ide sorolandó.) Az ének kissé karcos (a kor és a mámor Hetfield hangján is nyomot hagyott), Kirk Hammett gitárszólói pedig időről időre "deja antandu" hangulatba ringatják a hallgatót: ezt már hallottam valahol - de egy olyan zenekarnál, amelyik 1983-ban adta ki az első lemezét, és eredetileg egy egyszerű, sallangmentes zenei világot hozott létre, ez voltaképpen normális. A lemezben pedig benne van minden, ami kell, és amiért a Metallicát szeretjük: a betépett zakatolás, a kiszámíthatatlanságában is hajszálpontos dob, az érzelem, a feszültség, a dallam... Valójában csak egyvalami hiányzik belőle. Vagy inkább valaki, sajnos már 1986 óta: Cliff Burton, a tragikusan korán elhunyt basszusgitáros, aki a Death Magnetic tanúsága szerint is pótolhatatlan.