Bár Magyarországon már az 1890-es évektől próbálkoztak hangrögzítéssel, a százéves évfordulót mégis idén ünnepeljük, mert az Első Magyar Hanglemezgyár 1908-ban alakult meg - meséli Simon Géza Gábor zenetörténész, a Csillogó, fekete lemezeken... című kiállítás egyik kurátora. A kezdet annak volt köszönhető, hogy egy mágnás, Pete Csongor úgy döntött: kártyázás, mulatás, lóverseny és szépasszonyok helyett ő bizony az emberek szórakoztatására költi a pénzét, mégpedig egy gyár alapításával. Hogy jogosan viselhesse az "első" megnevezést, végigjárta az összes vármegyét, és begyűjtötte pecséttel ellátott igazolásukat arról, hogy területükön még nem létezik lemezgyár.

S hogy mágnásunk valóban becsületes üzletember volt, mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy amíg mások loptak vagy kölcsönöztek, addig ő kizárólag saját felvételekből készített lemezeket Nap, majd Práter utcai gyárában. Ehhez egyébként nemcsak stúdió és lemezprésüzem, de raktár is tartozott. Az üzlet jól ment, olyannyira, hogy például a gyár olyan gramofont is kikísérletezett, amellyel rögzíteni is lehetett a hangot üres lemezre - a termék azonban egy szakmai kiállítás után eltűnt. Valószínűleg a konkurenciának nem tetszett az ötlet.

Az üzlet tehát beindult, a két világháború között már egy-két tucat stúdió létezett, amelyek a már említett kapacitással ontották a lemezeket mindenféle műfajban. Nem túlzás: Magyarország vagonszámra küldte ki a lemezeket az Egyesült Államokba. Sorra jelentek meg a kabaré-, a sanzon- és a cigányzenei lemezek, de jól ment a katonazenekaroknak is (mert ők valóban jól tudtak játszani), és tucatszámra jöttek ki az egyházzenei, a korai jazzbandkorongok is. Ragtime-ból több felvétel készült, mint az USA-ban. Aztán Az ember tragédiájának rögzítésével útnak indultak a színházi korongok, aki pedig izgalomra vágyott, vehetett rejtvénylemezt: azt kellett kitalálni és megfejtésként beküldeni, mi hallható rajta. Kelendő volt az Aranyhangú Operaénekesek Aranycímkés Lemezen sorozat - na nemcsak a remek felvételek miatt, hanem azért is, mert a valódi arannyal írt feliratok a lemezborítón igencsak megnövelték a kiadvány értékét.

A második világháború utánra alig két stúdió maradt meg, amelyek az államosítással csak a Magyar Hanglemezgyártó Nemzeti Vállalaton, későbbi nevén a Hungarotonon keresztül adhattak ki felvételeket. A szocialista korszak számos új, érdekes tematikájú lemezt produkált. Ilyen volt a propagandalemez, amelyen például arról meséltek az emberek, milyennek látták Lenint. Voltak aztán humoros és meselemezek, a támogatott költők verslemezei, és persze egyre több pop. A szigor lassan ezen a téren is enyhült, és a nyolcvanas évektől már bérpréselést, majd külső rendelésre történő gyártást is vállalt a Hungaroton. A rendszerváltás után pedig teljesen kinyílt ez a piac is: a kiállítás rendezőinek becslése szerint az elmúlt 18 évben körülbelül 3500 cég vagy magánszemély fogott lemezkiadásba. Igaz, sokuk csak rövid ideig bírta.

Ezt az igencsak színes száz évet mutatja be a kiállítás többnyire lemezcímkék, borítók és plakátok segítségével, de láthatunk a régi technikákat idéző fonográfot, gramofont, drótos magnót, lemezvágót, keverőasztalt is. Nem beszélve néhány különleges lemezről, mint például Záray Márta gyémántlemeze, amely ötmillió eladott korong után járt - ez ma már elképzelhetetlen mennyiség. Mint ahogy az is, hogy a régi lejátszókon minden (egyébként még csak háromperces) oldal lejátszása után tűt kellett cserélni.

Kezdetben a hangmérnökök járták az országot. Ma már a zenészek vonulnak a stúdiókba