Nyers művészetek
Ezúttal a világhírű férj felesége kelt nagyobb figyelmet. Nem mintha Zoltán Kemény jelentős életművét nem mutatná be méltó részletességgel az emlékkiállítás, bőségesen adagolva a legfontosabbat, a klasszikussá vált reliefeket - csak hát az ő munkásságát már eddig is ismertük. Még inkább: ismerni véltük. Mert igaz ugyan, hogy jó húsz esztendeje adott át az özvegy tiszteletre méltó hagyatékot a Szépművészeti Múzeumnak, igaz, hogy a korszak ismerői számon tartják a kilencszázhatvannégyes velencei nagydíjas különleges teljesítményét, a nevét azért kinti szabályok szerint emlegetjük. A svájci Kemény Zoltán híre oly későn és oly szakadozottan jutott vissza Magyarországra, hogy addigra már a nála harmincnégy évvel fiatalabb pályatársé lett itthon a magyar névhasználat, akár akarta az utóbbi, akár nem.
A pályatárs pedig annyiban is helytálló kifejezés, hogy Zoltán Kemény - most már alább csak róla lesz szó - maga is grafikai tervezéssel, folyóirat-szerkesztéssel szerzett elismerést Zürichben. Az Iparművészeti Iskola, majd a Képzőművészeti Főiskola növendéke huszonhárom évesen ment Párizsba 1930-ban, ahol a bútortervezés, a lakberendezés, a divattervezés volt a fő tevékenysége. Az utóbbit folytatta Svájcban is, elegáns divatrevüt szerkesztett-rajzolt évtizedeken át, s noha folyamatosan kiállította képeit is, az igazi elismerést, a világsikert az ötvenéves korában megteremtett relief műfaj hozta meg.
Kemény plasztikái ma is lenyűgözőek. Az az artisztikummal előadott nyerseség, az a megfoghatatlan eleganciával keveredő ipari idióma, amely ezeknek a képként ható plasztikáknak a lényege, valóban korszakalkotó. Pontosabban: korszakot záró és korszakot nyitó. Kemény anyacsavarokból és forrasztott rézlemezekből épít nonfiguratív kompozíciót, vörösréz csövekből ritmust és aritmiát, megbolygatott rendet hegyes, éles, agresszív szögekből. A felületek ellentétes képzeteket keltenek. Az Utolsó vacsora csavar- és lemezmivolta ellenére töredezett, monumentális sziklafennsík benyomását ébreszti, a Zavar 2 szögei széltől összekuszált fűszálakét, a Mindenki király csövei és csőcsonkjai koronaszerűek ugyan, de az abroncsok attól élnek, hogy krisztusi töviskoronára és gázrezsókra egyszerre emlékeztetnek.
A Kemény-életmű különlegesen kegyelmi pillanatban bontakozott ki. Ötvennyolcban-hatvanban-hatvankettőben a nonfiguráció, az informel festészet végelgyengülni látszott, mindenesetre lefelé ereszkedett harmincéves diadalútja, a nemzetközi ízlés konkrétabb élményekre vágyott, és már megjelent a pop-art a maga brutalitásával. Ha meggondoljuk, a domborművek ezt a helyzetet sűrítik remekművé. Hogy festőiek, azt az első pillantás egyértelművé teszi, a legvastagabb rézpántok, a legnyersebb varratok is harmonikus absztrakt képpé rendeződnek. Ám közben nem veszítik, nem veszíthetik el a leszögelt bádognak, az égett forrasztófémnek, az oxidált vasnak azt a konkrétságát, amelyet a pop-art lök majd a kiállítótermekbe, kevésbé indusztriálisan. Feszes, kettős művek.
Kemény korábbi, a negyvenes évektől megismert képeit hasonló kettősség jellemzi. A háború után a feleségéhez és oly sok máshoz hasonlóan ő is közel került Dubuffet, az art brut hatásához, nyers, bárdolatlan, goromba képeket és agyagreliefeket komponált - de mintha nem eléggé nyerseket. Mintha mindig visszatartotta volna a brutalitástól az az artisztikum, talán iparművészi múltjából következő moderáltság, amely a késői korszak fémműveit oly izgalmassá tette. Féktelen, komiszkodó képei tetszetősek, ami igazán nem mondható el Madeleine Kemény tábláiról.
Hogy a festő már itthon, Szemere Lenke korában sem a melegszívű meghatódottság képviselője volt, azt két, realitásában nem túl kíméletes falusi jelenete bizonyítja 1929-ből. Az azokon látható pisze orrok, apró malacszemek és nyitva maradt szájak azonban a női gyöngédség megtestesülései a negyvenes évektől készült asszony-, anya- és nőstényképekhez képest. Madeleine Keményre is felszabadítóan, erősen hatott Dubuffet és az art brut nyersesége, de láthatóan neki indulatai, kellő féktelensége is volt a csatlakozáshoz. Ám a fejszével formált háziasszonyok, vörösben izzó kiöltözött nők, formátlan gyerekeket szorító anyák élménye sosem képletszerűen maníros: valami meleg kegyetlenség teszi hitelessé őket.
