Szex és Kakasd
A cím persze azonnal beindítja fantáziánkat. Egy, a 70-es évek tiroli szoftpornójára adott frappáns, ám kissé megkésett bukovinai választ vizionálunk, Sebestyén azonban megnyugtat: a székely pajzánságok fedőnéven futó anekdotafüzérét a legteljesebb hagyományőrzés jegyében állította össze.
A mesemondónak mellesleg nem volt túl mesés az élete. Szülei a második világháborúban Bukovinából előbb Bácskába menekültek, majd onnan tovább Zalába, hogy végül a Tolna megyei Kakasdon telepedjenek le. Sebestyénék földművesek voltak, István tizedik gyereknek született a családba. Keresztapja ugyan Sebestyén Árpád néprajzkutató volt, és ő maga is rengeteg mesét hallott a faluban, ám ekkor még a hagyományőrzésnél prózaibb dologgal kereste a kenyerét: a bonyhádi cipőgyárban húzta a bőr felsőrészeket a kaptafára.
Talán így is élte volna le az életét, ha kevéssel a rendszerváltás után fel nem figyel a tévében egy mesemondó-találkozóra. A látottakkal elégedetlen volt, ezért jelentkezett a következő ilyen versenyre, ahol rögtön első helyezést ért el. A zsűri állítólag megbűvölve hallgatta produkcióját, ami nem csoda, hisz a kakasdi hagyományőrző így kezdte történetét: kilencvenkilenc varjú vájja ki a szemit, kilencvenkilenc bakkecske bassza meg a seggit annak, aki nem hallgatja végig ezt a mondókát.
Sebestyén István élete ettől kezdve egy merő diadalmenet volt: nyert országos 1. díjat, országos nagydíjat és kiemelt nívódíjat, kétszer pedig az övé lett a Kárpát-medencei Vass Lajos Nagydíj. Fellépett művelődési házakban, iskolákban és nyugdíjasotthonokban, szerepelt Németországban, Lengyelországban és persze Erdélyben, egyszer még Dubaiban is előadta produkcióját egy magyar turistacsoport előtt. Közben két CD-je jelent meg, és máris itt ez a bőrpuskás harmadik, amelynek felvételéhez jó ötvenfőnyi közönség gyűlt össze pénteken a DocuArtban.
Tulajdonképpen azt kapjuk ezen a délutánon, amire számítottunk: vicces történeteket, amelyekben csicses-faros menyecskék a főszereplők, akik néha megszellőztetnék az aranyfészküket, ám mindig akad valami legín, aki aranymadarat szeretne abba a fészekbe ültetni. Kiderül, hogy a szegény ember bőrpuskája valójában a szegény ember feleségének az alfele, ami a döntő pillanatban elpurcantja magát. Van aztán ezekben a mesékben tévedésből meghágott öregasszony, archaizálva körülírt műfallosz, dupla péniszű vőlegény és herélt medve, mindehhez pedig a Hatvan Banda adja a helyszínen a zenekíséretet.
Sebestyén egyik mesét mondja a másik után, a közönség tapsol, nevet, és egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy vele nevetünk mi is. A sok pajzán történet közben ráadásul rájövünk valami nagyon fontosra: hagyományőrzés az, amikor az ember aranyfészket mond pina helyett, és ezért senki nem jelenti fel az ORTT-nél.
