Gondolaszabadság
Hol esernyővé, hol napernyővé alakultak volna Velence csipkeablakos palotái, hol pedig egyszerűen összehúzták volna magukat, hogy a sűrű tömeg könnyebben lavíroz-zon a szűk utcahálózatban - amennyiben a környezet változásaira és a városlakók igényeire azonnal reagáló építészet már a mindennapok része volna.
Ez a hiperérzékeny építészet azonban egyelőre csak a kiállítási pavilonok titokzatos vegykonyháiban létezik.
- Az emberi őssejt kezdeti, homogén állományából központi irányítás nélkül, helyi döntések alapján szerveződik csont-, ideg- vagy éppen agysejt. A jövő épületei az emberi szervezethez hasonlóan alakulhatnak ki, és folyamatosan változnak majd, összhangban a külvilággal - mondja Maróy Ákos, a magyar pavilonban bemutatott Corpora in Si(gh)te alkotás szoftverfejlesztője. A japán, svájci és német tagokból álló nemzetközi csapat számítógéppel animált térbeli alakzata többek között a szél, a fény és a látogatók hangerejének függvényében formálódik, az expókert platánjaira, pavilontetőire biggyesztett negyven szenzorból érkező adatok transzformálásával.
- Tegnap, a viharos szélben úgy festett, mint egy hajó - meséli Maróy, miközben körbevezet a fekete nejlonzsákokkal kibélelt szecessziós épületben, és az alumíniumcsövekből hegesztett óriássejt-modell mellett, egy érintőképernyő segítségével előhívjuk a percenként rögzített állapotok közül a fent említettet.
Hasonló fémsejtformátumok aztán rendre feltűnnek különböző nemzeteknél, legközelebb az olasz központi pavilonban cövekel belőle egy. A "hagyományos" építészeten szocializált szemlélődő pedig belátja: a fal-tető-ajtó-ablak építőelemekből összelegózott, statikus épületek világa végleg túlhaladott história. Belátja, hogy új mértékegységek születtek, új szempontok koordinátarendszerébe illeszkedve, és hogy mindez többé nem
egy sci-fi látomásba illő utópia vagy elvont absztrakció, hanem egy jóval közelebbi valóság része. Döbbenetében majdnem el is szalasztja megszólítani a francia sztárépítészt, Jean Nouvelt, aki reneszánsz uralkodók mintájára népes udvartartásával bóklászik a kertben.
- Az építész szeresse azt, akinek épít. Tilos tájidegen épületekkel telepötyögtetni a városokat, mert könnyen elbillenhet a kényes egyensúly - nyújtja át nyomdakész ars poetica csomagját, majd eltűnik a francia pavilon irányába. Ott - a kiírással ellenszegülve - rengeteg makett fogadja majd - igaz, azok nem famütyürök, hanem futurisztikus, üvegbe gravírozott, viaszból, szögekből, pókerkorongokból kivitelezett darabok.
Szíve mélyén így talán jobban azonosul Nouvel a németek ötletével, akik épp az általa említett egyensúly törékenységét modellezték: infúziókra kötött almafák közt eredve az elveszett paradicsom nyomába. A japánok ugyancsak az eljátszott idillt próbálják elővarázsolni ősi barlangrajzok képében: levegős teret kínáló épületük teljesen üres, a hangyaszorgalommal és grafitceruzával telerajzolt hófehér falakon csendet sugárzó erdők, dombok, tájak élednek.
Aki ezután túl hangosnak érzi a közeli belga pavilon buliját - ahol a tavaly százéves épületet kicsit megkésve, szellemesen fülsiketítő zenével, néhány szanaszét hagyott székkel és bokáig érő konfettivel szimbolizált afterpartyval ünneplik -, behajózhat az egész várost behálózó tárlat távolabbi felségterületeire.
Ha véletlenül talál szabad gondolát, elhajózhat a kiterjesztett gondolatszabadság irányába.
A 11. Velencei Építészeti Biennále Arany Oroszlán életműdíját az amerikai építész, Frank O. Gehry, illetve az építészettörténész, James S. Ackerman nyerte. A lengyeleké lett a legjobb nemzeti pavilon: Hotel Polonia - Épületek utóélete című fotósorozatukon varsói középületek jövőjét jósolták meg: elplázásodott könyvtárat, csúszdás élményparkká butított katedrálist, szeméttengerbe süllyedt lakóparkot.
