Erdélyben született, és amikor hároméves volt, a szülei - mindketten fogorvosok - Ausztriába települtek át. Ott kénytelenek voltak újra elvégezni az egyetemet, mert a diplomájukat nem fogadták el. Magánrendelőt nyitottak, és Borbély Andrea úgy nőtt fel, hogy minden reggelinél, ebédnél és vacsoránál a fogászat volt a téma. Ő ugyan építészmérnök akart lenni, de rájött, hogy ebben a szakmában sok a rajzolás, és kevés az emberi kapcsolat. Azután sebésznek álmodta magát, ám látta, hogy a mamája sebész barátnőjének szinte semmi magánélete. Végül megkedvelte a fogászatot, amiben az is közrejátszhatott, hogy gimnazista korában a szülei rendelőjében kapott nyári munkát.

A szülők gyakran jártak Magyarországra, és egyszer megtudták, hogy Budapest belvárosában eladó egy több rendelőből álló fogászati központ. Megvették, immár a nyugdíj utáni megélhetésre és lányuk jövőjére gondolva. Azt gondolták, hogy a centrum működtetését a távolból is meg tudják majd oldani, Budapesten megfizetve egy cégvezetőt. Ám rossz tapasztalatokat szereztek.

Andrea az egyetem utolsó két évét Budapesten végezte, már csak azért is, hogy jobban megtanuljon magyarul. A fogászati központ vezetését 2000-ben ő vette át.

Csakhogy hiába dolgozott Budapesten, magyar baráti köre sosem alakult ki, és magyar társat sem talált. Úgy tapasztalta, hogy ha valaki külföldi (márpedig osztrák akcentusa miatt ez róla is azonnal kiderül), az első reakció az irigység. Hiszen aki külföldi, biztosan nagyon gazdag. Nyitott, jókedvű, mosolygós emberekre számított - és csalódnia kellett. Barátokat persze szerzett, de ők is külföldiek voltak. Noha akadt néhány magyar barátja is, érdekes módon inkább csak olyanok, akik sokáig külföldön éltek.

- Mindenki csak panaszkodott. Kevés olyan kollégával találkoztam, aki azt mondta volna, hogy imádja a hivatását, és lelkesen, odaadással végezné el a munkáját. Ehelyett arról beszéltek, hogy ez rossz, az rossz. Nem értettem, hogy akkor miért nem választottak másik foglalkozást? - emlékszik vissza. Ezt sosem tudta megszokni.

Márpedig ha a fogorvosi szakma kerül szóba, Borbély Andrea felélénkül, és széles mosollyal sorolja: ő nagyon szeret tömni, fúrni vagy csiszolni. De Budapesten ennek vége, itt már csak a cégvezetéssel foglalkozik. Igaz, még egyszer ebbe sem vágna bele.

Fogszabályozási továbbképzésen is részt vett Ausztriában és az Egyesült Államokban. Amerikai diplomát kapott, és speciális rendszert sajátított el, amelyet azonban Magyarországon még nem alkalmazott. - Azt láttam, hogy a fogszabályozás Magyarországon másként működik: nem az van, amit az orvos mond, hanem az, amit a páciens mond. Most csak alul, most csak felül, most csak így, jövőre majd úgy. Már elnézést, de ezt így nem lehet! - magyarázza. Az új rendszerben a számítógép mindent kiszámít, a kezelés rendszerint másfél év alatt befejeződik, és az eredmény tökéletes. Ennek természetesen ára van; a doktornő Ausztriában már csak fogszabályozással foglalkozik.

Londonba és Dublinba is rendszeresen kiutazik, hogy olyan betegekkel konzultáljon, akik a budapesti rendelőbe szeretnének eljönni kezelésre - a kinti árak töredékéért. Sokan félnek az utazástól, Magyarországot fejletlennek, a közbiztonságot rossznak tartják, de Borbély doktornő igyekszik megnyugtatni őket. Azon viszont ő szokott megdöbbenni, milyen rosszak a britek fogai. A magyaroknál mindig is volt valamilyen szintű alapellátás, a brit biztosító ellenben semmit sem fizet a pácienseknek. Így aztán nemegyszer találkozik harminc-negyven évesekkel, akiknek három-négy saját foguk maradt. - Olyan szájakat látok, hogy el kell gondolkodnom, hogyan is kezdjük el egyáltalán a kezelést - jegyzi meg.

Sehol sem szeretik a fogorvosok, ha a betegek a külföldi, olcsóbb vetélytársakhoz járnak. Ha például Ausztriában megtudják, hogy a páciens átjött Magyarországra, többé nem vállalják a kezelését. Borbély Andrea a magyar fogászat rossz hírneve ellen tiltakozik: ma már az itteni kollégák is ugyanazt a minőséget nyújtják, néha még jobbat is. Szerinte négy-öt év múlva amúgy is megszűnik a fogászati turizmus - a magyar árak tovább emelkednek, a külföldi tarifák pedig tovább csökkennek.

Végleg visszatért Ausztriába két évvel ezelőtt, azóta már csak hetente egy-két napot tölt Budapesten. - Gyönyörű város ez, nagyon sajnálom, hogy nem éreztem itt jól magam - teszi hozzá a doktornő. Csupán a leghűségesebb itteni pácienseit tartotta meg. A szülei megértették a döntését, sőt már jóval hamarabb arra ösztökélték, hogy adja fel. Ő azonban kihívásnak érezte, hogy jól menjen a cég, és minél több embert foglalkoztassanak.

S hogy magyarnak vagy osztráknak érzi-e magát? Osztráknak - vágja rá habozás nélkül. A szülei ugyan magyarok, és ő sem Ausztriában született, de a gondolkodásmódja egyértelműen osztrák. Rendezettebb, őszintébb, segítőkészebb és jobb kedvű: röviden így jellemzi ezt a mentalitást.

Az édesanyja (aki nemsokára nyugdíjba megy) mostanában egy hetet dolgozik Ausztriában, az amstetteni rendelőben, egy hetet pedig Magyarországon tölt, ahol "csak" jól érzi magát. És valószínűleg ez a titok nyitja.

- Magyarországon kiválóan lehet élni, ha az embernek nem kell dolgoznia. Nagyon finomak az ételek, gyönyörűek az épületek, kitűnőek a színházak, minden tökéletes - sorolja. Ám a munkával együtt jönnek a gondok is. Bár az elmúlt tíz évben egyre több kedvező változást tapasztalt, még mindig idegölő az ügyintézés, a hivatalokat nehezen lehet telefonon elérni, a legegyszerűbb dolgokból szinte áthághatatlan akadály válik. Borbély Andrea osztrák állampolgárként a letelepedési és a munkavállalási engedélyt is nagyon lassan kapta meg. Magyar állampolgárságot nem kért, és most már azt is nehezen tudja elképzelni, hogy valaha visszajön ide fogorvosként dolgozni.

Mi ne értenénk őt?

Ha a fogorvosi szakma kerül szóba, Borbély Andrea felélénkül, és széles mosolylyal sorolja: ő nagyon szeret tömni, fúrni vagy csiszolni. De Budapesten ennek vége