Huszonévesek
Mindegy persze, hogy honnan lett a cím, ha alatta a Balaton utcában szabályos képkiállítást láthatunk, fiatal művészek munkáiból. Ráadásul a három kiállító, noha mind innen vannak még a harmincon, már korántsem ismeretlen. Csoportos tárlatokon mutatkoztak be, díjakat nyertek az elmúlt években, úgyszólván esztendőről esztendőre lehetett látni, hol tartanak, merre igazodnak, és ez meglehetősen biztató körülmény az oly sok biztató körülményt egyébként felmutatni nem tudó mai művészeti életben.
Más kérdés, hogy az idő eltelte nem mindig azonos az éréssel, a tisztulással, hogy két-három esztendős intervallum két-három esztendőnyi tipródást, megújulási kísérletet is jelenthet. A merészen kolorista Soós Nóránál mintha ilyesmit látnánk. A festő látványos és tartalmas óriásvásznakkal vont magára szinte minden figyelmet egy három évvel ezelőtti Ludwig/Kortárs múzeumi csoportkiállításon, ifjonti kihívás és bölcsen emelkedett kritika csendült ki a képeiből. Látszólag mintha a nyelvkönyvek mindig problémátlan, mindig megnyugtatóan egyszerű helyzeteit festette volna meg a nyelvkönyvillusztrátorok többnyire felettébb takarékos, artisztikummal a nézőt nem nagyon terhelő stílusában. Ám a lényegtelen fürdőszoba-jelenetek, a mindennapi élet triviális tárgyai olyan élénk, egyenesen világító körvonalakkal jelentek meg, a megnyugtatóan jelentéktelen események olyan zavarba ejtő szinkronitással rajzolódtak egymásra, s végül a közbülső felületeket olyan csábító színek és minták töltötték ki, hogy az egészből valamiféle csendes, bölcs irónia keveredett ki.
Soós festészete utóbb bonyolultabbá vált. Most a Sonja című vászon mutatja egyrészt elődei vidoran pöttyögetett, kékségesen kék kontúrú erényeit, másrészt azokat az újságpapír-ragasztásokat és festékfoltokat, amelyek új elemek. A festő láthatóan drámaibb és diszharmonikusabb rétegek felé keresi az utat, ezt bizonyították időközben rajzfilm-applikációi is, és ezt szolgálná a kuszábbá vált vonalak, önkényes festékfoltok és kollázsok együttese. Egyelőre kevéssé meggyőzően. A beragasztások esetlegesek, a foltok funkciója tisztázatlan, és a korábban oly sok értelemmel átszabott vonalrendszerek zavarosabbá váltak. A legnagyobb gond azonban az érzelgősség. Ecsetcsokorral művészsorsot, hatalmas iratkapoccsal anya-gyermek összetartozást kifejezni veszélyes. A korábbi művek intellektuális magabiztosságról is tanúskodtak.
Moizer Zsuzsa viszont úgy gyarapítja az életművét kiállításról kiállításra, ahogyan azt a közmegegyezés kíméletlenül elvárja. Ezúttal a változatlanul lefegyverző, finom festőtechnikája mellé a tartalmi karmosodás, a tematikai komiszodás élményét kínálja - persze, a maga mindig megfoghatatlan, nehezen tetten érhető módján. Nem mintha nem nyújtana önmagában is teljes élményt az az érzékeny festéstechnika, amellyel - ki tudja, hogyan - az akvarell tünékenységét a vászonra rögzíti, nem mintha nem számítana hatalmas optikai eseménynek a vizes rózsaszínek és a hófehér vászon találkozása. Ám ezt a tőle már megszokott bravúrt most mintha a finom, finomságában meghökkentő szürrealitás felé tolná. Önfeledten vagy megbántottan merengő leányfiguráiban eddig is volt annyi látomásos szabálytalanság, zavarba hozó látomásosság, amenynyinek láttán az ember a szürrealizmus szót rutinszerűen készült leírni - legfeljebb durvának érezvén mégsem tette. Most azonban, hogy az ismert edényembereinek az egyike férfi, sőt kopasz férfi karikatúrája lett, megteheti. Szürreális a kutyusszerű kutya, hasában az emberportréval, az ártatlan tekintetű leány, akinek a karja a fejébe nő, vagy ellenkezőleg, és szürreális az az ártatlanul akvarelles vörös csík is, amely Moizer képrendszerében vérnek látszik.
A harmadik kiállító, Barabás Zsófi a legnehezebb utat választotta. Ő a klasszikus nonfigurativitás eredményeit többnyire pasztellszínek tartózkodásával és a földszínek komolyságával kívánja gyarapítani. Képei egyelőre a halk elegancia és a szürkeség pólusai között helyezkednek el.
