Ezen a viszonylag nyugodt, ám roppant meleg vasárnapon szinte bemenekülök az épület belső koncerttermében tartott kirakodóvásárra. Míg a szabadtéri részen a klasszikus bolhapiacozók gyűlnek össze, bent a vynil- (köznapi nevén bakelit) lemezek legfüggőbb rajongói csatáznak. A legtöbben tömött dobozokkal jöttek, eladnak, de vesznek is. Mindenki próbálja az állományát frissíteni. Kicsit abszurd helyzet, hogy az ember az egyik pillanatban rafinált eladó, a másikban pedig kukacos vevő.

- Hihetetlen alak, amikor tallóz a lemezeim között, mindent kifogásol, de ha én nála egy ugyanolyan minőségű lemezt kritizálok, teljesen kibukik - meséli egy férfi konkurenciájáról intenzív fejcsóválás közepette.

Nyilvánvaló, mindenki a hibátlan, karcmentes első kiadásoknak örül a legjobban, ezért a gyakorlott használtlemez-vásárló tüzetesen átvizsgálja a kiszemelt portékát. Az árat befolyásolja a tok állapota és a lemez felületének sérülései, kopásai is. Egyfajta szertartás kibújtatni a fekete korongot a köntöséből és eldönteni, hogy a karc vajon csak felületi-e (azaz nem befolyásolja a hangélményt), vagy hogy a masszív ujjlenyomatok eltüntethetők-e egy lemezmosással. Senki sem szól ránk, ha egy-egy kiadást tíz-tizenöt percen keresztül vizslatunk.

Keresem a rendben a káoszt: az árusok között találok is egy kakukktojást. Egy fiatal férfit, aki tele van brit kiadású gyöngyszemekkel, mégis hasra ütéssel állapítja meg az árait - van, amit túl drágán, van, amit szinte ingyen ad. Nem nézi, hogy mi van a korongon, csupán azt, hogy mennyire karcos. Egy gyűjtő például kiborul, amikor egy Decca-kiadású Liszt-válogatásért kétezer forintot kér, én meg szinte termékenységi táncot járok örömömben, hogy ugyanennyi pénzért megkapom Maurice Jarre-nak az Arábiai Lawrence-hez komponált muzsikáját és Connie Smith countrydalainak egyik válogatását.

Már a büfében tartom - jó pár lemezzel a kezemben - a pihenőmet, amikor hirtelen megélénkül mellettem az élet. A nálam lévő kupac tetején egy Ella Fitzgerald és Count Basie közös szerzemény van, amelyet ráadásul Quincy Jones hangszerelt. A szomszédos padon egy férfi kifejezetten felizgatja magát, szinte udvarol, hogy milyen jó lemezt zsákoltam be. Elmeséli, hogy egy éve kezdett el gyűjteni (a szakik szerint ez kicsit késői start, azok jártak a legjobban, akik a kilencvenes évek közepén kaptak észbe), most már inkább csak finomítaná a készletét, mert nincs pénze újabb nagy gyűjtemények megvásárlására. Hiszen könynyen előfordulhat, hogy egy 150 lemezből álló kollekcióból csak tízre van szüksége. És itt jön a lényeg: régebben beleszaladt egy nagyon ritka Fitzgerald-koncertfelvételbe, ha gondolom, már hatezerért megvehetem tőle.

Nem ő az egyetlen, aki drága korongoktól próbál szabadulni. Egy kollégája például egy japán kiadású Deep Purple-ért kért volt tízezret. Én viszont olcsójános vagyok: imádom a ritkaságokat, de potom áron. Mint például a már említett Connie Smith-korongot: amikor egy másik férfinak megemlítem, hogy ötszázért zsákoltam, először elsápad, majd megkérdezi, hogy nem akarom-e eladni.

Komoly rétegkultúrával van dolgunk: Magyarországon több tízezer lemezgyűjtő lehet. A Lemezbörze egyetlen szépséghibája, hogy esetében tömegrendezvényről még a legnagyobb jóindulattal sem lehet beszélni. Többen panaszkodnak, hogy a szervező nem reklámozza eléggé az eseményt. Az osztrák börzét említik példaképpen, állítólag oda jobban megéri kimenni. Én mindenesetre ezzel a kis budapesti bulival is boldog vagyok. De hogy az is maradjak, sosem fogom összeszámolni, mennyi pénzt költöttem el néhány óra alatt.

Az igazi ínyenc öröme a ritkaság, olcsó áron