A 9. szimfóniát már visszavonta harminc évvel korábban Gustav Mahler, amikor megírta a saját harmadikját, mert a mű koncepciója Beethovennel vitatkozik, és akármennyire tiszteljük az idősebbet, már tudjuk, hogy Mahlernek van igaza. Beethoven azt mondja, hogy van egy pont, amikor már nem elég a zene, egyenesebben kell beszélni. És akkor jön a szöveg, az énekes, a kórus, a szó, hogy Freude, és minden végre együtt van. Mahler viszont azt mondja, hogy van egy pont, ahol jön a szöveg, az énekes és a kórus, és ez még mind nem elég. Még egyet lép: igazán fontos dolgokról csak szavak nélkül lehet beszélni.

Egyébként is Mahlernak van igaza, de ez már nem annyira örömteli felfedezés. A Fesztiválzenekar Mahler-ünnepén ugyanis ősbemutatókra is sor került, a rendezvény Csemiczky Miklóst és Dubrovay Lászlót kérte föl egy-egy új mű megalkotására. Az ötlet tökéletes, a nagyközönség is kénytelen kortárs zenét hallgatni, és rájönni, hogy hiszen ezek igazi zeneszerzők. Mindez meg is történt, a két új zene tisztes tapsot és még tisztesebb előadást kapott. Csemiczky Miklós Scherzo all'ongarese című darabja az, aminek a címe is jelzi, vidám darab, kicsit olyan, mintha egyszerre hallgatna az ember tizenöt rádiót, aztán a végén megszólal kisfuvolán a "Kossuth Lajos táborában két szál majoránna", frissen, vidáman, és nemsokára lehet tapsolni. Dubrovay Magyar rapszódiája nem Lisztet, hanem Bartókot követi, egy lassú és egy friss részből áll, a lassú elég fárasztó, mert nagyon komolyan veszi magát, a friss viszont jó kis dallam. A klarinétszólót Ács Ákos fújta, kitűnő muzsikus, de a többiekre sem lehet panasz. Sőt, a műre sem, profi hangszerelés, minden rendben van, csak egy dolog nem: ez nem kortárs zene.

Az ember örömmel tapasztalja, hogy nem a jövő zenéje, nem kell bután merednie maga elé, hogy ezt egyáltalán nem érti, de valaki biztosan tudja, hogy miért jó, aztán rájön, hogy hiába szépek, nem a jelenéi a művek. Nincs bennük semmi, ami a mostanra vonatkozna, vagy abból nyerné az ihletet, a komponisták szakmai minőségükben magukra eresztettek egy légmentes burát, és azon belül dolgoznak. Hiába 2008 a két darab bemutatójának éve, a lassan százhúsz éves szimfónia sokkal elevenebb, nemcsak erősebb, de közvetlenebb élmény, provokál: vitatható vagy elfogadható, vagy egyszerre a kettő, amíg a zene szól, addig biztosan Mahlernak van igaza.

Az élményhez természetesen szükség volt a Fesztiválzenekarra és Fischer Ivánra, arra az egészséges első tételre, amelyben még a vaskosabb hibák is megbocsáthatóak, mert csak azt jelzik, hogy indulattal játszanak. Biztonságos lavírozás helyett végre nyílt sisakos Mahler-játékot lehetett hallani, egészen kivételesen szép harsonaszólóval: az embernek kedve lett volna művet megakasztó tapssal honorálni a szólistát, és úgy ért véget a tétel, hogy valóban tapsolni kezdett a közönség: abszolút bocsánatos bűn. Már csak azért is, mert aztán tényleg lehetett tapsolni, érkezett a Rádió Női Kara és a Gyermekkar, meg az óriási Birgit Remmert. Az énekesnő magasabb volt, mint Fischer Ádám pulpitussal együtt, hosszú, fekete haj, hosszú fekete-ezüst ruha, az ember előre borzongott, milyen lesz, amikor megszólal majd az éjszaka közepén, hogy o, Mensch, gib acht, ember, figyelj, vigyázz, őrködj.

Nem volt olyan elementáris az élmény. Nem tudom, hogy Birgit Remmert tehetett-e róla, mert a szimfónia második része, az elsőt követő öt tétel egy kicsit távolabbra került. Gyönyörű dolgokat lehetett hallani, nyilvánvalóan gyönyörűeket is, mint a harmadik tétel postakürtszólója a színfalak mögött, de szépen szól az egész zenekar, kórusokkal együtt, jó arányokkal, csak a mű összetettsége mintha fölélte volna magát a zenét. A kiszámítottságot lehetett érezni, hogy az utolsó tétel, amikor vissza kell vonni, vagy meghaladni Beethovent, egyáltalán nem ezen a hőfokon kezdődik. Nem azt hallottuk a gyermekkar bim-bamja után, hogy tovább kell lépni, csak hogy elkezdődik még egy tétel. Nem a csöndes őrjöngésből megyünk a tombolásig, nem a szív hangja zengeti meg a világot, hanem észnél kell lenni, maradjon hely a fokozásra. Meglehet, ezért is olyan nagy szerző Mahler: így is tetszik.