Halódás Velencében
Velencéből jelenti
kiküldött munkatársunk,
Csákvári Géza
A Hollywood Reporter mindezt úgy fogalmazta meg: az üzlet szinte nulla az előző évekhez képest, a bulvármédia a vörös szőnyeg gyenge felhozatala miatt morog, a kritikusok a verseny minősége miatt ágálnak, a technikai háttér lehetetlensége (megbízható wi-fi zónát például képtelenség találni, ha mégis, akkor aranyárban) miatt pedig mindenki fel van háborodva. Ennek megfelelően a látogatószám is erősen visszaesett, a becslések szerint mintegy húsz százalékkal. Ebben persze a Lido árai is főszerepet játszanak. Egy luknak is nézhető hotelszoba körülbelül 250 euró, egy pizzát egy üdítővel vagy egy pohár borral nem úszunk meg egy húszas alatt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a filmbiznisz épp a mélyen leértékelődött dollárban számol, érthető, hogy egyre nagyobb kalandorságnak tűnhet a velencei kiküldetés.
Azért azt igazságtalanság lenne kijelenteni, hogy katasztrofális volt az idei versenyprogram. Épp csak a kiemelkedő játékfilm hiányzott - animációból pedig volt is ilyen. Darren Aronofsky a legvégére tartogatott műve, a The Wrestler sem tökéletes, de arra jó volt, hogy a rég várt pezsgést beindítsa. A szaklapok és a kritikák szerint a mű nem volt egyértelmű befutó az Arany Oroszlánra, a címszerepben remekelő Mickey Rourke viszont a színészdíjra mindenképp. Kivételes tehetség ez az egykor szépfiú, ma már inkább rémnek kinéző színész, aki vagabund stílusát sem hagyta otthon: a bemutató előtt a színpadon kifejtette, ő beszélte rá Aranofskyt, hogy Velencébe jöjjenek, azután, hogy a rendező néhány évvel ezelőtt megbukott itt - amivel a két évvel ezelőtti Forrás című sci-fire utalt, a filmre, amelyet annak idején a sajtó gyakorlatilag élve eltemetett.
A Wim Wenders vezette zsűri azonban meglepetésre Rourke-ot díj nélkül engedte el, inkább fődíjat adott a The Wrestlernek. Ezek után Wenders az életben nem mossa már le magáról, hogy gyűlöli a japán filmeket, különösen az animációst: mert az több mint fura, hogy Hayao Miyazaki Ponyo on the Cliff by the Sea című remekművét nem tartották méltónak díjra. Nehéz ebben a döntésben nem a régi iskola meggyőződését látni, miszerint az animáció "alsóbbrendű műfaj". Különösen, hogy a további elismerések is a konzervatív értékek mentén találtak gazdára. A legjobb rendező ifjabb Alekszej German lett, aki a szovjet űrhajózás hőskorába kalauzolt el bennünket. Aki azonban ismeri a papa és a fiú művészetét, sejtheti, hogy minden bizonnyal nem az űrhajózás a műben a legfontosabb. Társadalmi drámával van inkább dolgunk, a Sztálin utáni időszak elemzésével, amikor sokan azt hitték, hogy a diktátor halála változásokat generál. Nyilvánvalóan tévedtek, és ezért megbűnhődtek.
A színészek közül az olasz Silvio Orlando vehetett át szobrot az Il Papa di Giovanna című filmben nyújtott alakításáért. A legjobb színésznőnek járó díjat a francia Dominique Blanc kapta a L'Autre című filmért. A tizennyolc éves Jennifer Lawrence (The Burning Plain) vihette haza a Marcello Mastroianni-díjat, amellyel minden évben egy-egy kezdő színész figyelemre méltó munkáját ismerik el. A zsűri különdíját a Haile Gerima rendezte, etióp-francia-német koprodukcióban készült Teza kapta, csakúgy, mint a legjobb forgatókönyvnek járó elismerést. Tipikus fesztiválművel van dolgunk, amelynek a politikai jelentősége sokkal nagyobb, mint a művészi: de ne feledjük, Wenders is jó az ilyenben, gondoljunk csak A bőség földjére. De a lóláb Werner Schröeter életműdíjánál lógott ki igazán: a Nuit de chien című versenymű leginkább egy C kategóriás tévé sci-fihez hasonlított ugyanis.
