Irina két Csehov közt
A idén már végképp belefolyik a nyári évad az őszibe, igaz, hogy a nyár is az őszbe. Nem is megy a dolog zökkenőmentesen. Az még hagyján, hogy péntek este a zsámbéki bemutatóra igyekezve fennakadok a nyaralókba utazók tömegében; végtére is némi kerülővel időben odaérek. Csakhogy az előadók meg a dugókban elakadókra várnak, így aztán elálldogálok még majd félórát a játszóhely (omladozó laktanyaépület) rideg előterében. A várt tömegek azonban később sem érkeznek meg, egyáltalán, én még ilyen kevés autót a régi rakétabázison sohasem láttam, pedig két előadás is volt.
Tizen-egynéhányan óvakodunk be végül a terembe, amely étkezde vagy büfé lehetett, az étel- és szennyesedény-átadónak vélhető ablakok mögötti csempézett helyiség meg talán a konyha. Mondanom se kell, mindenütt hámlik a festék meg a vakolat. A nézők padsorainak a végén a rendező és egyben egyik főszereplő, Jámbor József irányítja a világítást és a hangosítást - nem tudni, kényszerből-e vagy művészi megfontolásból. Mellette katonaköpenyes, terepnadrágos fiatalember gubbaszt. Szemben légiesen karcsú, fekete hajú és fekete ruhás lány ül mosolyogva. Aztán szenvedni kezd. Kacag, nyög, sír, vonaglik. Kiderül, ő Irina Prozorova, a legkisebb nővér, aki Moszkvába készül a vidéki városból, a környéken éppen polgárháború dúl. Az állomáson vagyunk, Irina útitársával, Anton Pavloviccsal, akit a technikai berendezések mellől mikrofonba játszik a rendező, vonatra vár, meg egy bizonyos Pavlovics Antonra. De csak Csebutikin érkezik meg, az alkoholista orvos (ugyancsak a Három nővérből), ő ugyanis miután leszerelt, állomásfőnökként tengődik a régi történet színhelyén. Anton Pavlovics kereskedőnek mondja magát, a később előbukkanó Pavlovics Anton (a rendező mellett üldögélő fiatalemberről derül ki, hogy ő az) meg hol katonatisztként, hol éppen a katonák által üldözött rablóvezérként titokzatoskodik. A történetet nem mesélem tovább, talán ennyiből is kitetszik, Sultz Sándor író látomása a meghatározatlan jövőbe nyúló Csehov-darabról értelmes történetnek zavaros, irracionálisnak meg lapos. Az alapötlet nem rossz, bár nem is új. Jeles András 1989-ben Valahol Oroszországban címmel, Melis László-Eörsi István Gulág-dalait is felhasználva, Kaposváron radikális eredményre jutott: árnyszerűen imbolygó torz maszkok nyögdécselésébe, minden emberi végpusztulásába torkollik a történet. Ezt nem lehet meghaladni. Pedig Sultz Sándor bizonyára többre vágyna, amikor kevesebbet markol. De még annál is kevesebbet sikerül fognia.
Az előadásból meg hiányzik a színlapon beígért Tóth József (amit a nézőkkel elmulasztanak közölni). Ő lenne a cselekmény idején már rég halott Csehov másik énje, Pavlovics Anton - bár az itteni Csebutikin helyén jobban el tudnám képzelni. Az állomásfőnökké lett doktort egyszerre kaján és jólelkű manónak ábrázoló Simó Krisztián túlságosan fiatal a szerephez. Pavlovics Antont viszont Nagy László Zsolt fantasztikus akrobatának mutatja, alighanem csak azért, mert néhány tornamutatványt tényleg nagyon tud. A műszaki őrhelyét olykor elhagyó rendező az egyik, a kereskedő, Csehovot komor polgári szigorral ruházza fel.
Nézni főképp Pallai Marát érdemes. Bájos, törékeny, színes egyéniségű ifjú hölgy. Bár azt, hogy mit keres két Csehov közt ez a jövőbe vesző Irina, ő sem tudhatja.
