Majd a Budai!
Csak az ökör következetes. Fölrúgva dzsentrisen balga elveimet ("Ez nem az én profilom"), ellátogattam az V. Tangó Fesztivál kétrészes argentintangó-estjére. Előtte, vezekelve léhaságomért, a kortársiasság szellemében megtekintettem két kiállítást a Ludwigban (Braco Dimitrijevic, Keith Haring), majd Jeanne d'Arc mártíromságával vonultam be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe.
Ahol is azon méláztam, miféle oktondi vakmerőség ekkora hodályban otthont adni egy ilyen eseménynek; aztán figyeltem, ahogyan a hatalmas helyiség lassacskán megtelik emberekkel. (Ki/mi mással?!) Hamarjában színpadra lépett Csisztu Zsuzsa; megvallotta, hogy a műfaj rajongója; fölmondott egy-két közhelyet; tudatta, a rendezvény célja összefogni a tangós közösséget.
Miután szövetségbe forrtunk, sor került az általam látott egyik legsutább fölütésre: az Argentin Tangó Táncszínház (valamely) megszeppent párosa ijesztett rám reménytelenül szenvedélytelen, de lelkiismeretesen iskolás tangókísérletével. Az elkövetkezendő percekben - miközben két duóra is unott pillantást vetettem - főképp az foglalkoztatott: a színpad jobb felében megbúvó Tango Esperimento kvintett, és két táncos hogyan is bűvészkedne ide mediterrán, kivált bensőséges milonga hangulatot? Kételyeimet végleg eloszlatta a szentpétervári, bámulatosan költői Julija Zujeva, és a mokány, lehengerlően lezser, enyhe melankóliát sugárzó, szomorkásan kellemdús Alekszej Barbolin; elbűvölő egyéniségek. Kevéssé lírai a burleszk iránt fogékony, szellemes, virtuóz Szőllősi András-Götz Andrea kettős. Show-tánc felé kikacsintó, forradalmi-micisapkás-élmunkás szkeccsük remeklés. Miként ügyes darab a kitűnő Kulik Johanna és a mexikói José Santiago Maciel ironikus, salsás gengsztertangója is.
Azonban sebtiben szembesültem a ténnyel: hiába lép föl itt az argentin Fernanda Ghi, és (a számomra mulattatóan macsós-nyalka, kissé pozőr) Guillermo Merlo szalontangó világbajnok páros: nekem a történés maga, amikor érkezik Budai László (a fesztivál atyja). Játszhat az öttagú zenekar, dalolhat a tüzes Vámos Veronika, rázendíthetnek a Budafoki Dohnányi szimfonikusok, fölcsendül Piazzolla, (be)jön Budai, és az első emeleti oldalerkélyen csodálkozóba ejt megrendültségem.
A honi, ásítóan belterjes táncközeg majd' összes képviselőjének, epigonjának szerény önmeghatározása: A Művész, aggasztó esetben Értelmiségi; illetve Messiás. Nem tudhatom, Budai László (Európa- és világbajnok) hangsúlyozta-e valaha is, hogy művész; mert hogy (ő) az. Noha nem firkál vérfagyasztó sillabuszokat szívszakadásról-alázatról, nem idéz-csór klasszikusoktól, nem bombáz tudálékosan kafkai "gondolatokkal", ám amikor Glotz Máriával megmozdul: eleven filozófia; esztétikai gyönyör; a magasrendű szépség. Lefegyverző, hogyan viseli öltönyét-ingét-cipőjét; honnan ez a könnyed, természetes nagyvonalúság ebben a fennhéjázó, alpári, toprongyos világban. Ahol ő rendet teremt. Mert mindaz, amit tesz: tiszta. Hátborzongatóan önazonos. Budai nem eggyé válik, hanem Egy azzal, amit csinál; bajos elképzelnem, milyen, amikor épp' nem tangót jár, koreografál, vagy okít. Vizslatom a tartását; játékos szökkenését; miként helyezi a lábát; hogyan ér finom társnőjéhez - miközben már a muzsikát sem hallom. Valószerűtlen, hogyan szűnik meg a káosz, hirtelen minden milyen egyszerű lesz. Azon tűnődöm, ha "pusztán" nézni mindezt ilyen fölkavaró, megejtő és örömteli, micsoda kiváltság ezzel a férfiemberrel táncolni.
