A (M)értéktartó
Az egyetemes fotótörténelem (Kincses által szenvedélyesen szeretett) magyar származású ikonjai, Brassai, Capa, Kertész, Munkácsi és Moholy életútját és utóéletét feldolgozó gyűjtemény - egyedülálló elemzés. A "Kivel, mikor, mi és hogyan?" kérdéskörére felfűzött installáció műfajt váltott, és mesélni kezdett. Nem lehet többé nem észrevenni az összefüggéseket: André Kertész (Kertész Andor) világháborús fotói ugyanott, az orosz fronton készültek, ahol Moholy-Nagy (Weisz László) rajzai. És a Brassai néven világhírűvé vált Halász Gyula, aki festőművész-tanoncnak indult Párizsba, Kertész hatására kezdett fotózni. Kiderült, merre járt Martin Munkácsi (Mermelstein Márton), és mi történt Kertésszel, amikor Capa (Friedmann Endre) a Milicista halálát fotózta. Vagyis az állóképmegszállott muzeológus, aki rengeteg kiállítást rendezett már ezekből a fotósokból, elunta, hogy egymás után akasztgassa a szerzőket, ezért egymásra rámolta őket. Ezzel észrevétlenül epikus filmet rittyentett egy vaskos kis könyv lapjaira.
Az általa alapított és tizennégy évig vezetett Magyar Fotográfiai Múzeumnak ez volt a negyvenharmadik kötete. Nem valószínű, hogy ezek a könyvek toplistagyőztesek lettek volna a buklájnon, az viszont biztos, hogy nélkülük ember nem tudná a nagyvilágban, hogy élt a (múlt) századfordulón egy bizonyos Pécsi József - aranykoszorús mester és stílusteremtő művész - volt, nála fényképezkedett Bartók, Kassák, Kosztolányi, később Pablo Casals, Nyizsinszkij, és még maga Rákosi is. Hogy Hopp Ferenc vagyonos, orientalista optikusban szenvedélyes amatőr fotóst tisztelhetünk, de nem tudná azt sem, mégis, ugyan hol lehet a térképen az a Kecskemét nevű kisváros, amely otthont adott ennek a múzeumnak.
Bár, ha jobban belegondolok, a (m)értékszabás és -mentés professzora, Kincses Károly, elsősorban mégiscsak egy megrögzött ürügynök.
Nem (csak) képet kutat megszállottan, leginkább ürügyet keres, ő maga mondta nagy plénum előtt tavaly, egy verniszázson: "Ha kérhetem, vegye mindenki ürügynek az illusztrációnak választott képeket."
És tényleg nem volt senki olyan buta a Mai Manó Galériában, hogy azt higgye, a sors szeszélye hozta össze a szerzőket és a képeket, mint ahogy azt se: a véletlen műve, hogy Kincses Károly Aki elment, aki maradt című kiállításával nyílt meg a Magyar Fotográfusok Háza a Nagymező utca 20.-ban. Azt nyilván senki nem tudta a házavatón, hogy Kincses konkrétan rövidnadrágban és mezítlábasan - valami posztpubertás lázadás alkalmával - érezte meg először, hogy lesz még köze a pompás épülethez, Mai Manó (May Emánuel) műteremépületéhez, a későbbi mondén Miss Arizona mulatóhoz. És lett.
Reismann Mariann ürügyén az is kiderült, hogyan. Az alig huszonéves, friss diplomás bölcsész, túl néhány nem igazán bombasztikus sikerű, saját gyártású képekből összeállított kiállításon, nem tudta eldönteni, hogy fotós legyen, vagy fotótörténész. Mindaddig, míg meg nem látogatta őt, az akkor nyolcvanas éveit taposó hölgy. Megnézte Kincses legjobb, majd nem legjobb képeit, és azt mondta: "Karcsi, te egy közepes fotográfus lennél, egy a több százból, ne a sajátoddal, hanem mindenki más fotójával foglalkozzál inkább!" Meg is sértődött a hiú fiú, hogy egy csúnya, kellemetlenül sokat bagózó öregasszony eltanácsolta az alkotástól - azóta is hálás neki. Nem sokkal később eljött a reváns ideje. A gorombaságig őszinte néni egy szép napon arra kérte az akkor már a gödöllői művelődési ház igazgatóhelyettesévé avanzsált, sorsába beletörődött Kincsest, rendezzen neki is kiállítást. "Rém kellemetlen szituáció volt. Mariannt akkorra már valamenynyire megszerettem, de a képeiből csak a gyermekfotóit, zeneszerzőportréit meg néhány, ötvenes évek néprajzi zsánerét ismertem. Nem nagyon érdekeltek. Nemet nem mondhattam, ezért teljesíthetetlen feltételeket szabtam. Azt mondtam, át akarom nézni az összes képét, és én akarom megválasztani, mit állítok ki belőle."
Mint tudjuk, a fotós is csak ember, ráadásul a narcisztikusabb fajtából való, ezért ritkán engedi meg, hogy értő szemű idegenek garázdálkodjanak az esetleg harmatosra sikerült képei között, az pedig szinte kizárt, hogy lemondjanak a válogatásról. Az asszony gondolkodás nélkül válaszolta: itt egy lakáskulcs. Bal oldali szekrény - negatívok, jobb oldali szekrény - pozitívok. A kiállítás után pedig azt mondta: "Köszönöm Karcsi, csináltál egy új Reismann Mariannt." (Csak csendesen jegyzem meg, hogy Kincses nemcsak életutat kapott tőle örökül, hanem stílust is: olykor kíméletlenül őszinte, már-már utálatosan szókimondó. Hál'istennek.)
A "maimanó" falai a tanúk rá, hogy a régi iskolások és a kísérletezők, a preklasszikusok és az újhullám törői együtt más minőséget hoznak létre.
Tudják ezt a fotósok is, akik miatt Kincses Károly mobilja ritkán marad veszteg. Hívják, kérik, várják, nyúzzák - de viszonylag jól bírja a gyűrődést. Állja a cikket, tanulmányt követelő szakmai siserahadak rohamát. A legdivatosabb galériák szervezte kiállításmegnyitói csillagszórós one-man-show-k, de azt nehezen tűri, ha sztárolják. Valahogy lepattogzik róla minden ráfröccsenő manír, még mielőtt rászáradna. Dafkéból nincs egyetlen öltönye sem, testét-lelkét taszítja az uniformis, még ha sztárdizájner tervezte is, a lovagkeresztjét is valami flanelban vette át, annak ellenére, hogy a kormányfő az ő kérésére formálisan is lovaggá ütötte.
Nincs maradása, ahol nincs keresnivalója.
Kincses Károly két évvel ezelőtt elbúcsúzott a kecskeméti múzeumtól. Fél életét, fele királyságát hagyta ott.
A hiány űzte el. A pénz, a támogatás hiánya már nem garantálta a minőségi munkát. Az alkotótárs, Kolta Magdi elvesztése pedig lehetetlenné tette a maradást.
Talán - feltéve, hogy Kincses Károly hosszú életű lesz e földön - eljön újra a fényképezés művészetének aranykora mifelénk, és végre a magyarok is unikális műfajnak tekintik majd a fotót. Világpolgárokhoz méltóan megismerkednek a vintage fogalmával, azzal, hogy a fotó elkészülte után lenagyított, az alkotó által aláírt kópia műtárgynak számít.
És akkor Kincses Károly bizonyosan nyit majd egy galériát, ahol otthon van, olykor kikapcsolhatja a mobilját, a kutya se várja el, hogy öltönyt hordjon, és ahol reggeltől estig ébren tarthatja a posztpubertás idők óta féltve-őrizve megtartott, szeretni való sóvárgását a szép iránt.
