Sok reklámfilmben fellépett már Cili, a sztármacska. Néhány rendező előre közölte: azt a vörös bundájú cicát kéri, amelyik A születésnap című darabban szerepelt, a Radnóti Színházban. Cilinek egyszer a hatodik emeleten, a párkányon kellett szlalomoznia a virágcserepek között. A gazdája, Berkesi József nem jött zavarba: fogott egy darab kolbászt, végighúzta a cserepek közt, a macska pedig követte a szagot.

Nem tudnak lehetetlent kérni tőle színházi és filmes rendezők. Szállított ő már siklót, darazsat, teknőst, kutyát - vagy amire éppen szükség van. Jelenleg egy patkány lakik nála: a forgatókönyv szerint egy vámpír ragadja meg, és beleharap. A patkánytól amúgy nem kell tartani, barátságos, szófogadó, és garantáltan nem harap meg senkit.

Az állatok világába a madarak reptették Berkesi Józsefet. Tizenhárom éves volt, amikor a szomszéd fiú a pusztaszabolcsi templomban fogott egy fiatal gyöngybaglyot, és ezt ő mindenképpen meg akarta szerezni. Felajánlotta érte a lemberdzseket, vagyis a dzsekijét. Odahaza jól összeszidták, de aztán beletörődtek: Jóska már kisgyerekként is a madarak bűvkörében élt. Lelkesen reptetgette a baglyot; ezt az egyik öccse is elleste, és amikor nem volt otthon, végleg elreptette a madarat. A nagyanyja azzal fogadta: "Elrepült a Lemberdzsek." Később talált egy vércsét, amelynek ellőtték a szárnyát, egy ideig azt ápolgatta. Amikor pedig tizenkilenc évesen megismerte leendő feleségét, éppen három füles bagoly élt nála. - Ott ültek a diófa ágán, és forgatták utána a fejüket. A nejem már akkor tudhatta, hogy van valami zománchibám - idézi fel nevetve.

Egy úttörőtábor hozott fordulatot a hatvanas évek elején. Mindketten pedagógusok lettek, és a feleséggel táborozó gyerekek odahoztak egy fészekből kizuhant egerészölyvet. Berkesi József hazavitte a madarat, és elkezdett utánajárni a dolgoknak. A Természettudományi Múzeumba ment, ahol megadták egy solymászattal foglalkozó férfi nevét: így csöppent bele a solymászkodásba, és megkapta élete első héjáját. (Vigyázat, solymászni nemcsak sólyommal, hanem sassal, héjával vagy karvallyal is lehet.)

A héják ettől kezdve állandó lakótársai lettek Berkesi Józsefnek, sőt most kettő is van neki: a hatéves tojó (Banya) és a tizennégy éves hím (Pici). S mivel városban élő madarak, a civilizációs ártalmakhoz, a zajokhoz is muszáj hozzászoktatnia őket. A karjára ülteti valamelyiküket, és rója a várost. - Ha úgy tetszik, a solymászat nagykövete vagyok, mert villamossal és buszszal járok, az emberek pedig kérdezgetnek. Ilyenkor nem lehet gorombán válaszolni, hiszen még azt mondanák: ilyenek a solymászok - meséli. Hetvenkét évesen már nemigen jár közös vadászatokra, de a madarával minden nap két-három órát a szabadban tölt. A Magyar Solymász Egyesület beválasztotta őt a háromtagú Mesterek tanácsába.

Megcsodálják a héjáját, és mindenki meg is akarja simogatni. Ám ezt már nem hagyja. - Nem cica ez, nem szereti, ha simogatják - magyarázza. Nem azért, mert a madár odakapna, hanem mert kenegeti-zsírozza a tollát, és a simogatástól a tollazat elvesztené rugalmasságát, s könnyen elázna. A héja egyébként ragaszkodik a gazdájához: ha felengedik egy fára, és tízen hívják, csak a gazdájához repül oda.

Újabb fordulópont volt egy tévésorozat a ragadozó madarakról, amelyben Berkesi József is aktívan közreműködött. A rendező megkérdezte, tudna-e más állatokat is hozni. Bármit hoz, csak grizzlymedvét nem - felelte. Egy idő után kézről kézre adták őt filmek és színdarabok megálmodói. Különösen szeret dolgozni Gothár Péterrel, akivel először filmezett, majd a Radnóti Színházban több darabjához is vitt élő állatokat.

Két kacagógerle lépett fel például az Erdő című előadásban (kettős "szereposztásban"), ők alakították a boldogság kék madarait; ebbe egy kis kék sminkfesték is besegített. Kulka János a színpadról elengedte a gerlét, amelynek a színpad sarkán felakasztott kalitkába kellett berepülnie. Hetven előadásból hatvannyolcszor belerepült, kétszer a kalitka tetejére, de máshová sosem. Egy másik előadásban Cili, a vörös macska egy felvonáson keresztül hevert a pamlagon, felvették, dögönyözték, visszatették, de ő nem mozdult. S hogy ezt mivel lehet elérni? - Maradjon ez szakmai titok - mosolyog Berkesi József. A kripli című darab állatsztárja pedig Kata, a tyúk.

Komoly nyilvántartása gyűlt össze az évek során: ha bármit kérnek tőle, csak előkeresi a megfelelő embert, aki a kérdéses állatot tartja. Ha nincs ilyen, próbálja megvásárolni valahol a soron következő "vendégművészt" - akit betanít, majd a fellépések végeztével elajándékoz. Ha mindent megtartana, mára valóságos állatkertté alakult volna a budapesti lakás. Az utcán kutyák gazdáit is megkérdezi néha, szükség esetén eljönnének-e filmezni; aki igent mond, máris bekerül a regiszterbe.

Egyetlen darazsat kértek egyszer egy filmforgatáshoz, és éppen beköszöntött a hideg. Darazsakat szerezni sem volt könynyű, de fenntartani a lelkesedésüket pláne nem: a hidegben mindannyiszor ledermedtek, elgémberedtek. Amikor Berkesi József odaért a forgatás helyszínére, észrevette, hogy egy ház oldalán, egy résen át ki-be repkedett irdatlan mennyiségű darázs. Kért hát egy létrát és egy dunsztos üveget, rátette a lyukra - és már véget is ért a szereplőválogatás. Az üveget aztán bedugta a kabátja alá, nehogy kihűljenek a "fellépők".

Filmezésnél persze egyszerűbb a helyzet, hiszen van lehetőség az ismétlésre, noha Berkesi József siet hozzátenni, hogy miatta ritkán ismételnek - sokkal inkább a színészek miatt. Hiába, az állatokkal is tudni kell szót érteni.

Karosszérialakatosokat tanított a rangidős solymász, akit a héjája is nap mint nap elkísért a szakmunkásképzőbe. A madár türelmesen várakozott ülőkéjén a tanműhely előtt, és a diákok természetesen tudták, hogy nem simogatni való cicáról van szó.

- Tanár úr, még mindig solymászik? - állította meg nemrég egy tanítvány az utcán. Mire Berkesi József csak annyit válaszolt: - Madár nélkül lehet élni, de minek?

Megcsodálják a héjáját, és mindenki meg is akarja simogatni. Ám Berkesi József ezt már nem hagyja. - Nem cica ez, nem szereti, ha simogatják - magyarázza.