Leginkább Moszkvában vagy Szentpéterváron, és nem csak a kiállítóterem keresetlenül funkcionális enteriőrje miatt. Ézsiás avatott átéléssel tartja ébren, kelti új életre a konstruktivizmust. A bejáratnál éppen annak a volt cári, akkor éppen forradalmi porcelánmanufaktúrának a szellemét, amelyet akkor is Malevics remekének tart a köztudat, ha kevésbé a mester, sokkal inkább a tanítványai és a követői emeltek művészettörténeti korszakká. A szentpétervári porcelánok a szovjet hatalom dicsőségét merész, kifinomult és tündéri absztrakcióval hirdették szerte a világnak, és Ézsiás fekete körszeletet csaknem érintő vörös köríve, kék korongjába bele-belemetsző fehér máza illeszkedik a nagy elődökhöz.

Szigorúan az alapszínek, plusz fekete

Nem csak a porcelánjai és nem csak a szovjetekhez. Kiállításának már a színvilága eligazítja a belépőt, a szigorúan három alapszínre, plusz feketére korlátozott szoboregyüttes derűs-ünnepélyes egyértelműséggel ébreszt műtörténeti emlékeket. Sárga az alul-felül derékszögekkel megbontott oszlop, vörös az ugyancsak derékszögű áthatásokkal és síkok-űrök ritmusával mozgalmassá tett konstrukció, kék, keveretlenül tiszta kék egy fém-üveg kompozíció domináns, vitorlázó négyzete. Ezek Mondrian színei (is), csupa festett fémplasztikán. Fenn, egy sarokdombormű a sarokdombormű műfajában Tatlint, az egymást szabdaló színsíkok kiélezett egyensúlyában talán Rodcsenkót idézi, de Rodcsenko színmetszései síkban történtek, Tatlin sarokreliefjei meg szándékosan nyers, durva fából-vasból készültek, ez a fém-üveg viszont ragyog.

Nincs ambivalensebb élmény, mint amikor az avantgárd klasszikusokat az ember eredetiben látja. Malevics diadalmas fekete négyzetét vagy körét, amelyen mára éppúgy repedezik az olajfesték és éppúgy megsárgult a fehér, mint egy kispolgári csendéleten, de amely így is hirdeti a szuprematizmus győzelemtudatát. Egy originális Bauhaus-széket, amelyen, ha megmaradt, fakó lett az eredeti szövethuzat, kopott a fapác, de emelt fővel őrzi a merész újdonságot. Ézsiás tárgyai fordított élményt adnak. Ezek a konstrukciók leszármazottak, maiak, de utódvoltukhoz élményt ad technikai-fizikai hibátlanságuk. A durván vágott acéllemez, a króm és a plexiüveg precíz kombinációja egy köröket és négyszögeket megmozgató konstrukcióban (címek nincsenek a tárlaton), az üveglapok érdes és csiszolt élének színezése egy alapszínek plusz színtelen fém-üveg oszlopon. Talán a nyolcvan-nyolcvanöt évvel ezelőtti kiállítások közönsége érezhette utoljára ezt a konstruktivista frissességet, talán senki sosem.

Ézsiás utód, de nem utánzó. Mindazt a szellemet, rendet, hatást, ízlést, amit feléleszt, tudjuk, nyolcvan-kilencven éve teremtették meg, de a konstruktivizmus oly szigorúan fegyelmezett világában végtelen számú variációs lehetőség, logikai játéktér és formai megoldás maradt. Ézsiás ezeket a lehetőségeket használja ki. Egy vörösre festett fémlap átmetszésével és elfordításával, egy fekete acélrelief megnyitásával és kihajtásával, egy acél-alumínium henger vájatolásával és a vájatok kék-fekete festésével látványosan egyéni megoldásokat talál. Mert kiállításának első benyomása művészettörténetileg felettébb ismerős, de ha belegondolunk a históriába, látnunk kell, hogy ilyen plasztika végtére is a konstruktivizmus klaszszikus korában nem volt.

Pevsner látványközelibb, Gabo a műanyag lapjaival ezoterikusabb, Vantongerloo építészetibb konstruktivista plasztikát alkotott, a többiek meg festettek vagy tárgyat alkottak. Legfeljebb Katarzyna Kobro rokonsága juthatna eszünkbe egy-egy feszített-hajlított lemezkompozíció láttán, de ő meg, lengyel lévén, nem szerepel a régió hivatkozási arzenáljában. Ézsiás művei tehát elmésen látványosak. És eszünkbe sem juttatnak világforradalmat, univerzumot mozgató törvényszerűséget vagy érzelmek szupremáciáját, amelyeket a klasszikus elődeik hirdetni voltak hivatottak egykor.