Mint minden nagy filmfesztiválon, így Velencében is bármi megtörténhet, már ha az ember bejut egy-egy díszvacsorára - jelen esetben a The Burning Plain (A lángoló puszta) című versenyműére. Miután a szívverésem helyreáll, a rendező, Guillermo Arriaga társaságában már tudom mi a dolgom. Bármit megkérdezhetek tőle.

Nem akárki ez a szimpatikus mexikói első filmes rendező, az ő forgatókönyveivel jutott el a művészzseni, majd az Oscar-mágnes kategóriába Alejandro Gonzáles Inarritu: a Korcs szerelmeket, a 21 grammot és a Bábelt jegyezték közösen. Majd összevesztek. Arriagának fájt, hogy a rendező egyre jobban a háttérbe szorítja.

- Nem létező - válaszolja Arriaga arra a kérdésre, hogy most milyen a viszonyuk. Továbbmegyek: ő vajon másképp rendezte volna meg a korábbi könyveit? A csali beválik, kifejti, hogy őt kifejezetten az emberi szív és a lélek érdekli, maga a cselekmény és a filmes technika másodlagos. Tiszta beszéd. Mivel az összes könyvében az idősíkok keverése a leghatásosabb dramaturgiai eszköz, kíváncsi vagyok, hogyan rak össze egy-egy könyvet. Megdöbbentő, de nem a sztorit írja meg először. Képekben látja a történetet, érzésből ír és halad a különböző idősíkok között.

Versenyműve, a The Burning Plain igazi emberfilm. Nincsenek bravúrok, csupán érzelmekkel sűrűn komponált jelenetek. Cselekménye röviden összefoglalható: egy nő traumákkal teli élete. A lelki sérülések oka egy rosszul elsült tréfa, amely édesanyja halálához vezetett. Az asszony soha nem képes továbblépni, kapcsolatai is e szerint alakulnak. A főszerepet alakító Charlize Theron a szokásosan színvonalas alakítást nyújtja, de az igazi izzás Kim Basingernek köszönhető.

Takeshi Kitano sokak által várt drámája, az Achilles és a teknősbéka, ha nem is remekmű, de jelentős alkotás. Végigkövetjük hőse, a festőművész életét, amint nagyon tehetséges ifjoncból sikertelen kísérletező és másoló alkotóvá válik. Kitano szerint a művészet manapság egyre nehezebben létezhet marketing és média nélkül, általuk viszont értéktelen dolgok is fölértékelődhetnek. Ezt az önironikus, önkritikus ars poeticát egy gyönyörű dráma keretein belül fejti ki, amelyben a művész még az emberi mivoltát is alárendeli az alkotófolyamatnak.

- A való életben nem vagyok ilyen, bár édesanyám sokat sírt miattam. Azt akarta, hogy mérnök legyek, de kicsaptak az egyetemről. A producerek pedig szomorúak, mert a filmem szerintük azt sugallja, hogy a művészet nem pénzkérdés - meséli Kitano a premier után lapunknak adott interjújában.

Miközben a szakma azt próbálja kitalálni, hogy a filmipar, művészet, illetve a forgalmazás hogyan éli túl az évezred első évtizedét, a véletlen egy pazar megoldásra hívta fel a figyelmet. Puppi Avati amúgy nem túl fenomenális versenyműve, a Giovanna apja sajtópremierjén hang nélkül pergett le a film első negyed órája. Mozgókép rég nem szült akkora eufóriát, mint a néma dráma: a beszélgetések, bekiabálások, ovációk és rögtönzött vásári jelentek egy kis időre viszszahozták azt a közösségi élményt, amelyet lassan szinte csak könyvekből ismerünk. Aztán visszajött a hang.

Velencéből jelenti
kiküldött munkatársunk,
Csákvári Géza