Telt ház várta St. Margarethenben Paolo Contét, bár a ház nem a leghelyesebb kifejezés, tekintve, hogy az operaszínpadnak kialakított kőbányában volt a koncert. Budapesten feltehetőleg a Zeneakadémiát sem lehetne megtölteni az érdeklődőkkel, itt viszont sok ezren üldögélnek jókedvűen, mindjárt jön ez a bajuszos macskapecér.

Nem akarok azzal felvágni, hogy én bezzeg tudom, ki ő, mert majdnem véletlenül tudom: az Operában játszották a Mokka című balettet, és Miriam Naisy munkájához a kíséretet adta Paolo Conte, pontosabban az ő dalai, szövegei, hangja. Egy Conte-dalt pedig mindenki ismer, csak nem tudja, hogy ismeri: az Azzurót többnyire Adriano Celentano előadásában szokás hallgatni, pedig a szerzői változat a maga tépettségében sokkalta különb, és persze jobban is illik a szöveghez: egész évben a nyarat várom, és akkor tessék, elutazol, itt maradok egyedül, a hosszú-hosszú, kék délutánokban. Súlyosan elfogult vagyok Paolo Contéval, körülbelül annyira, mint Bob Dylannal, hálás vagyok a dalaiért, örülök, amikor egy légtérben lehetek vele, és ha csak brekegni jön ki egy fél órát, már akkor is boldog vagyok.

De nem brekeg. Kicsit még törődöttebb, még férfiasabban elcsigázott, mint a lemezein, és, mint akinek nagy múltja van, régi dalokkal kezdte az estét, azok közé szúrt be egy-egy újabbat, amelyek semmivel sem rosszabbak a régieknél. Fekete öltönyben, fekete pólóban, ősz bajusz és kevés ősz haj a fejen, sietős léptekkel ment a zongorához, és kezdte is a dörmögést. A zenekar mögötte nagyon jó, komoly fúvós részleg, szépen hajló szaxofonok, egy oboista, egy hegedűs, néha klarinét is szól, egyszer egy fuvola is színezte a kíséretet. A dobosról a második részben derül ki, hogy ütős, finom vibrafon futamokkal tette egzotikusabbá a hatást. Conte maga készítette a hangszereléseket is, zenészember, de nem ezért szeretjük.

Zenész férfi, minden mozdulatában, a hetven fölött is fürge járásában, a rekedt, szárazon füstös hangjában, meg ahogy az egész én énekelek, és ti hallgatjátok helyzetet megoldotta, szóval mindenben van valami férfias, nem is férfias, hanem pasis. A nők, amint kinőnek a karcsú-deltás kék szeműek vonzásából, ilyen férfit szeretnének maguk mellett, a férfiak, amikor rájönnek, hogy nem lesznek karcsú-deltás stb.-k, ilyenné szeretnének válni, hiába próbálok úgy tenni, mintha ez rám nem vonatkozna, úgysem sikerülne.

A példakép meg csak ül a zongora mögött és énekel, kicsit bólongat a fejével a taps alatt, köszönöm, bemutatja a zenekar tagjait, mindig csak egyet, és mire az utolsóig eljut, vége az estének. Egyre emelkedik a hangulat, a legvégére megindul a közönség a színpad felé, két ráadást sikerül kikönyörögni, a másodikat már mindenki énekli, és mintha megijednének, hogy vége és nem látjuk többet, nagy ováció kezdődik, de hiába: a színpad mögül elindul egy autó, elviszik a főhőst, nincs mese, magunknak kell pasivá válnunk, ha folyamatosan szükségünk van a jó társaságra.