"A semmiből mi sem lesz"
- mondja Lear király a szeretetét közszemlére tenni vonakodó legkisebb lányának. S ebben nyilván igaza van. De a szinte semmiből már lehet valami. Színházban mindenképpen.

A Millenárison egy héttel ezelőtt, utcaszínházi találkozó keretében a marosvásárhelyi főiskolán frissen végzett bábszínészektől láthattunk néhány korai Moliere-darabot egy szál lepedő előtt, illetve mögött, az elmúlt hétvégén pedig az Égtájak Iroda hozta el a Millenárisra az Art-mozaik elnevezésű "külhoni művészeti fesztivál" keretében a Vajdasági Tanyaszínház legújabb produkcióját, a Hegedűs a háztetőn-t. A társulat harminc éve járja a Vajdaság falvait, kisvárosait évente egy-egy új produkcióval. A tavalyit, a Pál utcai fiúkat idén Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján is bemutatták. Az együttes vezetője, Magyar Attila ezzel kapcsolatban mondta, hogy az ő előadásaikat náluk kell megnézni, ahol "a szomszéd udvarban szalma- és szénakazal van, meg tehéntrágya, meg jószágok, meg legyek, a kertünk végében pedig nő a kukorica, levágták már a búzát, a másik irányba tekintve meg megy le a nap estefelé, és csönd van és nyugalom. Ezt a hangulatot itt kell megérezni, megtapasztalni, megkóstolni, és aztán hazavinni."

A Millenáris Teátrum pedig még a kisvárdai Várszínháznál is sokkal távolabb van bármiféle tanyai vagy falusi környezettől. Előadások rögzítésére, filmfelvételek készítésére szánt, rideg, ipari terem ez. A bizonyára szabad térre szánt hangosítás is fülrepesztő itt eleinte. A díszlet szükségképpen minimális, pedig már azzal dicsekedhet a tanyaszínház, hogy ekhós szekerüket nem szamár, hanem traktor vontatja. Egy nagyobb dobogó mögött egy kisebb, azon túl pedig egy szabályos házfal. Nincs festői nyomorúság, csak praktikus egyszerűség van. Puskás Zoltán rendező, aki a díszletet és az egyszerű jelmezeket is tervezte, azonban illúziókeltőn használja ezt a teret. Szinte semmi sincs, amivel egy musical hatni szokott. Nincs látványos, tarka folklórműsor, helyette Lavro Gyenes Ildikó koreográfiája szikár erővel hat. Ezúttal Anatevka tényleg nagyon szegény falu, a gazdag mészárosnak is csak egy tréfás hastömésre futja. Nem bíbelődnek mikroportok elrejtésével, a színészek szája elé belógatott mikrofonokat használnak. A játszók nagyon fiatalok, és külsejük öregítésére se fordítanak hiábavaló igyekezetet, minimális jelzésekkel beérik.

A darab így is megszólal, a puszta játék, illetve a játékot átható akarat, közlésvágy által. Egyszerű eszközök, nyilvánvaló gesztusok hatásosak lesznek attól, hogy komolyan gondolják őket, no meg attól is, hogy összhangban vannak, egységes jelrendszert, stílust alkotnak. A néző lassanként megfeledkezik a kezdetben zavaró tényezőkről, és belefeledkezik a történetbe, megszereti a figurákat meg azokat is, akik játsszák őket. Kiváltképp a kedélyes-bölcs Tevjét alakító Vukoszavljev Ivánt, az elmélyülten komoly Goldét adó Földi Lillát, a langaléta termetét szellemesen használó Mészáros Gábort Mótel Kamzojl szerepében, a Lázár Wolfot mulatságosan megjelenítő Huszta Dánielt.

A Vajdasági Tanyaszínház sajátos bájához kétségtelenül hozzátartozik a szegénység, az, hogy tényleg szinte a semmiből, azaz saját erejükből, lelkesedésükből teremtenek valamit. Amiből persze nem következik, hogy sok pénzből csakis lélektelen színházat lehet csinálni.