Lányok a tetőn
Ismét szabóhoz járt, vehetett magának anyagot – jobbfélét: kéz alatt – öltönyhöz, télikabáthoz a magyar. Ha különleges volt a kívánság, barát, rokon vagy maga a szabó – angol úri, természetesen – ajánlott árut vagy valakit, aki jár (sőt „kijár”) Bécsbe, Jugoszláviába. Mert itthon sok volt a hiánycikk, orkánt, farmert, pulóvert, nejloninget, és -harisnyát csempészni pedig egyébként is vérében volt már a kelet-európai polgárnak.
Mint azt Kelen kolléga korábban megírta: banánt, karórát, sőt Donald-képregényes rágógumit is. Kicsivel később aztán a COCOM-listán szereplő számítástechnikai alapalkatrészek következtek, de az már egy másik világ volt. Addigra a klasszikusok, a lángossütő, a benzinkutas és a műanyagos kisiparos – a nevezetes fröccsöntő – mellé a kötödés és a butikos is bevonult a szocializmus építésének sokak által irigyelt hátramozdítói közé, bár, ha tehette, mindenki náluk vásárolt.
És ez volt a 56-ban külföldre származott rokonságtól jött csomagok időszaka is, amikor alsógatya, farmernadrág, megnyúlt/összement, de könyökben mindenképp pókhálós gyapjúkardigán érkezett méltányos mértékű vám megfizetése mellett. Végtére is, használt holmiról volt szó, amelynek java úgyis eltűnt a hivatalos csomagvizsgálat során. De jött egyéb is: nagy ritkán újságok, gyakrabban divatlapok, kevés politikával, sok szabásmintával és persze reklámok tömegével, amelyekből meggyőződhettünk róla, hogy szép és fiatal lányok arcával, testével az arckrémtől a fehérneműn át a kombájnig szinte bármi eladható. Amihez persze a krémen, a kombinén és a kombájnon kívül kellettek szép és fiatal lányok, azaz manökenek is.
Ma, ha beírjuk a manökenképzés vagy a modellstúdió szavakat bármelyik internetes keresőbe, tömegével jeleznek találatokat. Nem mindig volt így. Az ötvenes években még varrónőik vagy irodai dolgozóik közül léptették elő manökenekké a legcsinosabbakat a divatcégek – de miket is beszélek: szóval a mozgalmi nevű ruhaipari kombinátok és ktsz-ek. A hatvanas években viszont már az állami balettintézet és az artistaképző tanfolyamainak előválogatói, meg a hazai divatipar lapjainak környékén sertepertélő fotósok és főszerkesztők voltak azok, akik a Magyar Hirdető közvetítette lányok közül esélyt adtak a divatlapok és a lassan sokasodó termékreklámok új arcainak. (A sztenderd címlapok: lányok a Halászbástyán, Eger főterén, a Városligeti tó partján vagy valamelyik KISZ építőtábor alkalmi divatbemutatóján.) Majd csak évekkel később lép piacra az első magánvállalkozás, a Graforek Kisszövetkezet, hogy sikert, fényt, csillogást, szakirányú végzettséget és biztos állást ígérjen a havi 1.500 forintos képzési díjért a tanfolyamára beiratkozó lányoknak. Végül semmit sem adott, viszont pokoli botrány lett belőle; az ügy a Budai Központi Kerületi Bíróság dr. Szentes Ágnes vezette tanácsáig dagadt.
A Hungarotex Kossuth Lajos utcai székházának tetején megtartott divatfotózás egy koncertre emlékezet. A Beatles utolsó nyilvános fellépésére az Apple stúdió tetején, ugyanannak az évnek a januárjában. A show stúdiófelvételei végül a Let it Be című albumukon jelentek meg. Talán ez inspirálta a fotóst, hogy jó fél évvel később hasonló képet készítsen erről a három lányról. S míg a többség tekintetét ők ejtik csapdába, a városbúvárokét a háttér: a Kígyó utca eleje. Lehet nosztalgiázni: Jégbüfé, Mézes Mackó, Apostolok, Párizsi udvar, a szegényedő főrangú családok szebb darabjait kínáló bizományi. Tehát fagylaltok, parfék, kaszinótojások, nevetségesen olcsó Czóbelek, korai Kovács Margitok, kifogástalan fatányérosok és nagyon rendben lévően mért sörök. Korsónként mennyiért is?
