Lehet, hogy túlizgulom az operarendezést, mindenesetre megpróbáltam rájönni, hogy Szinetár Miklós miért alkalmazta Cakó Ferencet a ­Macbeth rendezéséhez. A darab alatt a háttérben ugyanis a jól ismert homokrajzok láthatóak, csak éppen a bennük lévő csodálkoznivaló nélkül. Tehát felvételről, néha áttűnésekkel, de szinte mindig kihagyva a gyors és természetes változásokat, nem lesz a lóból domboldal, domboldalból várkastély a szemünk láttára, ­virtuóz homokkezeléssel, hanem csak ábrákat látunk. Tekintve, hogy az ábrák már az anyag természetéből fakadóan sem különlegesen szépek, az ember kénytelen eltöprengeni, hogy miért is vannak ott.

A hátrányukat könnyű belátni. Elterelik a figyelmet a színpadról. A közönség egy része amúgy is a feliratokat böngészi, de most az olaszul tudókat vagy a mű ismerőit is el lehet téríteni az énekes színészektől, inkább nézegetik azt, hogy mi lesz a homokból, felhő vagy kastély, korona, birnami erdő. Ennyi hátránnyal szemben nyilván van valami előny is, de én csak a túlbiztosítást érzékelem: így semmiképpen nem történhet meg, hogy nem történik semmi. Akár állnak, akár ülnek az énekesek, valami mégis zajlik a színpadon. Sok minden zajlik, hiszen közben táncos lábú kísértetek járják be ­Skóciát, bár, ha már itt tartunk, a színpadkép a függönnyel és később ­Macduff rokonainak sírjával inkább Írországot idézi, de ez igazán nem ügy, nem múlik rajta semmi. ­Macbeth páncélja meg japán jellegű, hiszen ­Kuroszavának is volt Macbeth-filmje. Jobban zavar, hogy a homokrajzolásnak az az értelmezése, hogy itt minden előre meg van írva, rajzolva, ezek a nagy indulatú szereplők csak a sors játékszerei - sehogy sem áll meg, túl sok olyasmit látunk, amiről nem a sors tehet. Így aztán maradok a túlbiztosításnál, mint megoldásnál, ha nem sikerül minden figurát mélységében kidolgozni, nem mindig tűnik föl.

Nem is kell mindent a rendező nyakába varrni, Alexandru Agache sem a figura végsőkig csiszolgatásával töltötte az idejét. Inkább az énekléssel. Elképesztő erejű és szép is a hang, szinte sötétebb, mint a basszus Fried Péteré, akivel az első kettőst éneklik, és az ereje végig megmarad, akármekkora terhelést kap is az orgánum, a negyedik felvonásban úgy szól az ária, mintha addig csak melegített volna a bariton. Mintha a ­Lady Macbethet éneklő Lukács ­Gyöngyi is tökéletesen tisztában lett volna azzal, hogy kidolgozhat ő a színpadon akármilyen finom pszicho­tikus folyamatot, ha elfullad az áriában, úgyis csak azt fogják emlegetni, így aztán nem fullad el, átsüvíti a meglehetősen hangos zenekart. Van a darabnak ilyen előadási hagyománya is, egymásnak feszülnek a nagy vokális formátumok, pusztán szeretetből leordítják egymás fejét a nyakáról, legalább érezzük, hogy minden sikeres férfi mögött egy sikerre éhes asszony áll. Ezt az interpretációs változatot erősítette a zenekar élén Győr­iványi-Ráth György, aki a zenének inkább a csinnadrattás vonásait hangsúlyozta, de kétségkívül tudta, mit akar.

Tökéletesen élvezhető ebben az állapotában is az előadás. Még akkor is, ha a finomabb lelki alkatú Fried Péter lesz így a legérdekesebb szereplő a színpadon, és akkor is, ha ebbe a körbe megfelelő tenort nem sikerült találni, Rame Lahaj egyszerűen kevés ahhoz, hogy legalább körülbelül, egy szerencsés kardmozdulat erejéig Macbeth ellenfele lehessen. Bajusza végére tűzné őt a király, ha a sors néma szolgálói közbe nem avatkoznának, de megteszik: végül is az a legritkább dolog, hogy egy drámában megjósolnak valamit, és aztán nem az történik.

Lehet ám szeretni ezt a felfogást, még úgy is, hogy közben azt érzi az ember: ezzel az erővel Verdi ­Lédererné történetét is megzenésíthette volna, a sorozatgyilkossá ­váló emberpár csak a jóslatban bízik, hogy úgyis megússzák, és valami nehezen érthető vakság miatt nem értik: az is benne volt a jóslatban, hogy nem ússzák meg. Lelki finomságok helyett a hangokban és a hangerőben gyönyörködhetünk, meg a kórusban. Abban viszont tényleg, mert ha ezerszer elhangzik a magyar operajátszás válsága, mélyrepülése, boldog és reménytelen dagonyázása a mocsárban, akkor legalább egyszer az is hangozzék, hogy nem emlékszem, az énekkar mikor volt képes ennyire árnyalt, dinamikában és kifejezésben változatos ­teljesítményre. A darab alatt a háttérben Cakó Ferenc jól ismert homokrajzai láthatók Fotó: Kocsis Zoltán