Kusettal a szabadságba
Szóval lehet, hogy Belgrád felől érkezett a szerelvény, és ment Budapesten keresztül távolabbi célok felé. 1981 augusztusában készült a felvétel. Ez a nyár izgalmas volt a világpolitikában: az akkori lengyel események miatt valahogy felbolydult a világ. Sokan és sokat utaztak. Na nem annyit, mint mostanában, de többet, mint a korábbi években. És Kelet-Európa is érdekesnek számított.
A vasút sokkal népszerűbb és olcsóbb volt, mint ma, és nem számított tragédiának a nyolc-tíz órás utazás sem. Nemcsak a lassú szerelvények és a zötyögős sínek miatt tartott sokáig egy-egy külföldi út, hanem a hosszas ellenőrzések okán is. Egy-egy határon kétszer is megálltak a szerelvények, hosszasan időztek a határállomáson, amíg az ellenőrző vasutasok, vámosok, határőrök többször végigvizsgálták a kocsikat. Ellenőriztek az utasokat és a csomagokat, végigvizslatták a vagonok rejtett zugait, bevilágítottak az ülések alá. Hogy mi mindent kerestek, az időtől, politikától és az adott határtól is függött.
Két évvel korábban kezdtem el Nyugatra utazni. Először egy Express-csoporttal mentem vonattal Olaszországba. aztán nem sokkal később saját szervezésben, szintén vonattal egészen Amszterdamig. Ott tapasztaltam először, hogy úgy is át lehet haladni az államhatárokon, hogy nem vizsgálják át az embert és csomagjait. Kelet-európai szemmel szinte furcsa volt az a nemtörődömség, ahogy elmentek mellettem a belga határrendőrök vagy vámosok, épp csak odabiccentve.
Ezen az úton próbáltam ki a képen is szereplő couchette-et. Nem volt nagyon kényelmes, de sokkal jobb volt kinyújtózkodni éjszaka, mint az ülésen szorongva lökdösni a mellettünk ülve alvó, horkoló utastársat. Persze – jegyezzük meg gyorsan – az ülve utazás is egészen paradicsomi állapot volt egy korábbi kirándulásomhoz képest, amikor a bulgáriai Várnából vonatoztam hazáig. Segesvárig fél lábon álltam a folyosón. Fél lábon, mert annyian voltunk, hogy egyszerre le sem tehettem mind a két lábamat. És egyre többen lettünk. Szóval ehhez képest a kusett maga volt a paradicsom. (A kusettnak van egy orosz rokona, az ún. obscsíj vagon. Ez termes kocsi, ahol szintén vannak fekvőhelyek, melyekhez annak idején a kalauz ágyneműcélú textíliát is szolgáltatott. És forró teát.)
A vonaton utazásnak még sok-sok előnye is van. Például az ember könnyen ismerkedhet, látja a tájat, tapasztalatokat gyűjthet az ottani viszonyokról, felkészülhet az élményekre. A múlt századi szocturisták utazásai nem hasonlíthatók az Agatha Christie és mások által megírt Orient-express luxusához, de kalandokra mindig lehetett számítani. Étkezőkocsit nem láttam belülről azokban az években, de számíthattam rá, hogy az utastársak megkínálnak az általuk vitt elemózsiából vagy italból. Emlékszem egy olyan utazásra a hetvenes évekből, ahol az egyik utas kávét mért termoszból. A határon túl már nem forintért kínálta.
A magyar életben akkortájt a külföldi utazásnak különös jelentősége volt. 1981 nyarára a tömbön belüli utazások már nem számítottak különlegességnek, sokan inkább az egzotikumot keresték. A „mit hoztál?” kérdése még élt, de sokan már azt is megbeszélték, mit adtak el, milyen üzletet csináltak. Nagy üzletet persze igen nagy országban lehetett csinálni – hallottam.
Jugoszlávia félig volt Nyugat. Piros (szocialista országokra szóló) útlevéllel, de külön jugoszláv ablakkal lehetett odamenni. A dinár félig volt konvertibilis. Ha kaptunk „ablakot”, kétévente lehetett váltani. De utazási irodán keresztül talán évente is. (Biztos van, aki pontosabban emlékezik, majd kijavít.) De Jugoszlávia valóban félig Nyugat volt. Lehetett sok mindent vásárolni, ami nálunk nem volt: például nyugati licensz alapján készült hanglemezeket, akár – ma már igencsak illedelmesnek számító – erotikus lapokat is. Jugoszláviában szélesebb volt az áruválaszték, és volt az országnak egy sajátos „szabadság” íze is. Kommunista állam volt, de nem annyira: nem volt tagja a szovjet szövetségi rendszernek, mint Magyarország. Vicces, hogy ma a szerbek számítanak a leginkább oroszbarát társaságnak a térségben – nyilván elsősorban történelmi, vallási okokból. Jugoszlávia akkor azért is volt fél-nyugat, mert tudott volt, hogy az olasz határt nem őrzik olyan nagy műgonddal, mint más szocországok a magukét, így aztán sokan ott próbáltak kijutni Nyugatra. A legtöbb próbálkozónak sikerült. Akadt persze, akit elkaptak és a hazairányítottak. Hogy volt-e a képen látható vagon utasai közt olyan, aki ezzel a szándékkal kelt útra? Ki tudja…
