Kóti Árpád lett Gera Zoltán után a nemzet színésze Konyhás István / Népszabadság

– Mi az első gondolata arról a szóról, hogy nemzet?

– Az a hazám.

– Színész.

– Hát... én is az vagyok, de nem tudom megfejteni, hogy micsoda.

– Nyolcvan év alatt sem?

– Nemhogy nyolcvan, de száznyolcvan év alatt sem. Nyilván már az ősemberek is színészek voltak, gondolom én, de még az állatok is színészkednek. Kutyás vagyok, tudom.

– Választás.

– De nem a politikai?

– Nem.

– Aki jól választ, mázlija van. A pályámon nekem mázlim volt, pedig ugyanolyan vagyok, mint minden átlagember, azon kívül, hogy még valamivel rendelkezem. Ez a színészet, de azt meg nem tudom megfejteni. Furcsa. Nem tudjuk, micsoda, de nagyon kegyetlen, annyi biztos.

– Debrecen.

– Most már ez a szülőföldem. Bucsáról indultam, onnan jöttem el, nem tagadtam meg soha, nem is fogom. Már tízéves koromban marokszedő voltam, apám volt az első kaszás a faluban. Én voltam a marokszedője, képzeljétek el, milyen életem lehetett nekem tizenöt éves koromig, akkor jöttem el. Ajjaj, ne is beszéljünk róla.

– Színház.

– Ez az, amiről nem tudok beszélni. Egy mukkot sem. Van egy nagy épület, be kell menni, esténként játszanak benne, próbálnak benne, de hogy miért, nem tudom. Fogalmam nincs, hogy miért kell próbálni.

– Miért, menne próba nélkül is?

– Ugyan már, hiszen próbával se megy...

– Csokonai.

– A legnagyobb magyar költő volt. A legelső. Debreceni, és mondhatni, igazi fenegyerek volt, hú, de még mekkora. Játszottam darabjában nem is egyszer.

– A következő szó az, hogy nyolcvan. Nyolcvan év.

– Gombócból is sok. Nagyon sok.

– S végül: Kóti Árpád.

– Azt hiszem, én vagyok. De nem biztos, ez se biztos, semmi sem biztos. Ennyi az egész...