Koszorúzás a börtönfalnál
Az épületet a koszorúzás idején már a Munkaügyi Minisztérium 27. számú ipari tanintézete foglalta el. Vasipari és elektromos ipari szakmunkásokat képeztek, főleg a Ganz gyárak számára. Egy iskolatörténeti tanulmányból tudom, hogy a cellák és a leselkedős vas cellaajtók megmaradtak egészen a bontásig. A tanoncok számára különös lehetett, hogy időről időre felbukkantak az épületben az egykori rabok, és filmet is forgattak az iskolában. A fogházépületét két évre rá lebontották, és helyére építettek az akkori Kohó és Gépipari
Minisztérium számára irodaházat.
Az „érett Kádár-kor” e jellegzetes építészeti remekére nem tettek emléktáblát: mellé helyezték el inkább 1979-ben Kiss Nagy András szobrászművész politikailag meglehetősen semleges monumentumát. De talán jó is, hogy ily kurzusfüggetlenre sikerült az emlékmű – megmaradhatott. Most ott szorong a Mammut bevásárlóközpont és az azóta sokszor átkeresztelt minisztériumi épület között. Alig hiszem, hogy az akkori megrendelők figyelmeztették volna a művészt arra, hogy azon a helyen a legkülönbözőbb önkényuralmi rendszerek tartották, kínozták és végezték ki foglyaikat. Akkoriban elsősorban a kommunista áldozatokról volt szó – érthető módon. A fogházat a Horthy-rendszer egyenes örököse, a nyilas-náci rezsim is használta 1944-ben, és így a kommunisták, szociáldemokraták, zsidók és egyebek mellett valódi úriembereket, grófokat tábornokokat és országgyűlési képviselőket is kínoztak itt, ha szembeszegültek a hitlerájjal. Két volt miniszterelnök – gróf Esterházy Móric és Kállay Miklós is megjárta a Margit körutat. Itt végezték ki Szenes Hannát, aki brit katonaként az akkori Palesztinából tért vissza szülőföldjére. Sőt voltak olyanok, akik 1944-ben és 1950-ben is bekerültek a fogházba. Másodjára már a sztálinista rendszer áldozataként.
A Margit körúti katonai fogház a XX. századi magyar történelem egyik legfontosabb helyszíne – a terror és megfélemlítés, a kegyetlenség jelképe –, politikai tartalomtól függetlenül. Sok értelme alig lenne felsorolni mindazokat, akik ide bekerültek. Találóbb azt mondani: aki számít, benne volt. Talán az épületnek ez a népfrontos jellege is megkönnyítette az akkori döntéshozóknak, hogy a lebontásról határozzanak. Az akkori politikai bizottság tagjai közül többeknek is lehetett személyes emléke a fogházról – feltehetően ezért sem sajnálták.
A fotóhoz csatolt rövid tudósítás szerint a megemlékezésen Kelen Béla, az Esti Hírlap főszerkesztője, a budapesti pártbizottság tagja emlékeztetett rá: akkor éppen egyszerre volt „kerek” évfordulója a tanácsköztársaság utáni kivégzéseknek és a nyilas vésztörvényszék által elrendelt gyilkosságoknak. Kelen Károly kollégánk elmondta, hogy édesapja 24 évesen, kommunista szervezkedésért nyolc hónapot töltött a katonai fogházban 1944-ben. Ő szerencsésen kiszabadult a halálnak ebből az előszobájából.
A tudósítás szerint Major Tamás József Attila versét szavalta. Az eseményen szintén verset mondó Fenyő Ervin úgy emlékezik, hogy Major a Lebukottat mondta. A nagy színész ugyan nem volt fogvatartott, de neki is lehetett személyes emléke a szürke épületről. Molnár Gál Péter ezt írta a Mozgó Világban: „1944 októberében Kádár Jánost a Conti utcai börtönből átszállították a Margit körúti fegyházba. Komárom felé viszik őket. A párt vezetői Majort és másokat kiküldtek autóval Kádár felkutatására. Major végigkiáltozta az országutat Budapesttől Sopronig, de senki nem válaszolt neki. >Amikor találkoztunk, és elmesélte nekem, egyeztettük az időpontot, és kiderült, hogy amikor ő utánam jött, én már akkor megszöktem a csoportból.< Szép jelenet lehetett, amikor az illegális pártvezért kiáltozva keresi a romantikus teátrális külsőségekkel konspiráló színész az országúton, mintha cserkészparancsnoka került volna bajba a számháború közben.”
Sikerült megtalálni az egykori rendezvény egyik – a tudósításban is említett – résztvevőjét. Fenyő Ervin akkor harmadéves színművészeti főiskolai hallgató volt. Jól emlékezik az eseményre, hiszen ekkor lépett fel először együtt, ha nem is még színpadon, Majorral. Fenyőt osztályfőnöke, Ádám Ottó jelölhette ki, s a tanulmányi osztály vezetője küldte a jeles eseményre. Az épület már elhagyott volt, mondta, s az esemény „nagyon protokolláris”, kivezényelt emberek, diákok hallgatták a szónokot és verseket. Ő Radnótitól a Sem emlék, sem varázslat-ot mondta el. Fenyő azóta is sokat szaval. József Attila verseit mondja legszívesebben. Azt tapasztalja, hogy közönsége sokszor döbbenten hallgatja, annyira hozzájuk szólnak a harmincas években írott versek, a Téli éjszaka, vagy még inkább a Hazám szavai.
