A magyar államot tán sosem védték olyan hatékonyan, mint 1919-ben. Nem éppen védeni való, demokratikus államot védett az államvédelem, de 1990-ig nem is nagyon létezett ilyen magyar állam. 1919. március 21. után kivált nem.

Volt a „proletárdiktatúrának” egy öntörvényű terrorcsapata, mely a világháború keleti frontján és az orosz polgárháborúban az emberi élet olcsóságához szokott, a vörösökhöz csatlakozott fegyverforgatókból állt, és Cserny József vezetésével olyan iszonyatos dolgokat művelt, hogy muszáj volt őket felszámolni. Megőrizve számolták fel őket, a Lenin-fiúkat. A különítmény kemény magját beépítették a Tanácsköztársaság politikai rendőrségébe, mely májustól a parlament épületé­ben, a főrendi szárny helyiségeiben működött.

Hogy mi folyt a Kossuth téren 1919-ben, arról eddig alig tudtunk valamit. A következő hetven évben történelemhamisításra beállított rezsimek uralták az országot, melyek az 1919-es valóság objektív és árnyalt feltárásában vagy így, vagy úgy, de ellenérdekeltek voltak. A rendszerváltás után meg már nem érdekelt senkit az egész. Szinte a nulláról indulva tárta fel új könyvében a ­'19-es Kossuth téri államvédelem történetét B. Müller Tamás történész a ­'19-es belügyi népbiztosság és a '19 utáni perek levéltári anyagai és visszaemlékezések alapján – majd meg is mutatta a helyszínt.

A Tanácsköztársaság megörökölte a pesti államrendőrség tapasztalt állományát. Ők képezték ki a több száz, túlnyomórészt szociál­demokrata munkásból lett zöldfülű politikai nyomozót. Nagyon hatékonyan. Aztán amikor visszaálltak a régibe, ők segítettek szintén nagyon hatékonyan elkapni és elítéltetni a tanítványaikat. A több mint négyszáz fős politikai rendőrségben a munka világából érkezettek nyomoztak, a háború világából érkezettek kínoztak. Aki másképp nem vallott, azt levitték egy raktárba, fellógatták a vízvezetékcsőre, és kínozták. Olykor járműveket berregtettek a téren, hogy elnyomják az áldozatok ordítását. Ilyen ordítások törhettek ki a képünkön látható raktárból is, ahol most a miniszterelnökség porcelánedényeit őrzik, mosogatják.

A föltáró történész az érdeklődő újságíróknak bemutatta, hol, mi történt '19-ben. Fent kezdtük a bejárást. A kis ebédlőben, ahol hajdani parlamenti tudósító kollégáink ebédeltek, a szomszédos Vadász-teremben, ahol a képviselők táplálkoztak és az abból nyíló Gobe­lin-teremben az úri túszokat tartották. Volt képviselőket, minisztereket, akik ott lettek rabok, ahol pár hónappal azelőtt urak voltak. Őket és a politikai, gazdasági elit egyéb prominens képviselőit nem vádolták semmivel, csak őket tartották képesnek arra, hogy ellenállást szítsanak, szervezzenek, pén­zel­jenek, s ezért megelőzési és megfélemlítési célból bevitték őket pár napra. Kiürített termekben, a földön háltak, fenyegették, ijesztgették őket, fölhoztak melléjük összevert embereket, lássák, mi lesz azokkal, akik tesznek is valamit, de őket fizikailag nem bántották, a saját költségükre rendesen meg is ebédelhettek a Házban, a Vadász-terem erkélyén dohányozhattak és társaloghattak.

A világítóudvarban megtalálták a Nemzeti Színház színészének, Szőts Andrásnak a holttestét. Máig nem tudjuk, hogy megölték, öngyilkos lett vagy baleset áldozata. Verni mindenesetre verték. Ránéztünk kívülről az ­1955–56-os szobákra, ahol Korvin Ottó és társai dolgoztak, s meglátogattuk azokat a termeket, ahol a foglyok, a nyomozók és a pribékek közös tömegszállásai voltak. Ilyen volt például a mai Nagy Imre-terem. Mátrai Márta háznagy mostani irodájában működött a végtelenül alapos levélcenzúra.

A nyomozók, a verőlegények, a levélellenőrök, a spiclik és a föltűnően nagy számban jelentkező feljelentők nagy hatékonysággal működtek. Feltártak, felszámoltak, elfojtottak minden mozgalmat és szervezkedést, ami veszélyeztethette a „proletárdiktatúrát”, melyet végül is külső erők számoltak fel.