Egy korszak lezárult. De hát a korszak rég lezárult, sőt, több korszak is lezárult. De legalább a korszakalkotó élt. Betegen, soványan, de ragyogó kék szemmel.

Jancsó Miklós

Bunuelről mondták, hogy az ismerősök és rokonok soha nem tudták megérteni: ez a kellemes, jól nevelt fiatalember hogyan talált ki annyi szörnyűséget. Jancsónál is volt valami kettősség: látomások, kábulat, lázak és végtelen szabadság a filmvásznon, higgadtság, józan ész, kompromisszumok, finom figyelem és nyitottság az életben. Nyilván az utóbbi tette képessé a megújulásra, az életmű korszakolhatóságára.

Fekete-fehér filmek, aztán a nagy színes látomások, az olaszországi időszak, aztán hazajőve a rácsodálkozás Magyarországra. És még mindig volt benne egy fordulat, a Kapa-Pepe-sorozat, sokaknak ez az igazi Jancsó, sokunknak ez a levezetés, egy intelligens ember véleménye a világról.

Megadatott neki a teljes élet, egy goethei pálya, választhatunk, mi az, ami a legközelebb áll hozzánk, a hév és mindent akarás, az érettség és a vélemény kimondása, vagy a bölcsesség és mosoly. Vagy az egész, ha választani nincs kedvünk, vagy ha jobban foglalkoztatnak a folyamatok, mint az állomások.

Van egy csodálatos történet Jancsóról, Daniel Olbrychski mesélte el, hogy egyszer, amikor Magyarországon járt, elfogyott a pénze, sürgősen kellett szerezni. Megtudta, hogy Jancsó éppen forgat, odament hozzá, hogy nem tudna-e valami szerepet adni neki, bajban van. Dehogynem, üljön föl a ló hátára, és hegedüljön. Igen? De a ló nem fog megijedni és elszaladni? Igazad van, akkor körbeveszünk meztelen lányokkal, akik ott táncolnak körülötted, és akkor a ló is nyugton marad. Ebből lett az Égi bárány legendásan nehezen megfejthető szimbóluma, szépséges mozgóképe.

Nekünk, földön járóknak, akik mindezt nézzük, nincs mit tenni, mint belátni: vannak, akit szeretnek az istenek.