A színészi és énekesi diplomával egyaránt rendelkező művésznőt ismerhetik Olaszországban a filmvászonról, legutóbb Pasolini kedvenc színészével, Ninetto Davolival jatszott az Uno, anzi due ( Egy, sőt, kettő ) című vígjátékban, de itthon a színpadról is. Legutóbb a Senki fája című „többszereplős monodrámában” láthattuk Pogány Judit és Rajhona Ádám lányaként.

Az Olaszországból hosszú idő után nemrégiben hazatelepülő Halmos Fatime énekesnőként is letette névjegyét; legfőképpen a 2013-as The Hungarian Songbook (A magyar énekeskönyv) című korongjával, amelynek – az Egyesült Államokat, Olaszországot és Ausztriát is megjárt – zenei anyagát vasárnap egy koncerten a Benzcúr Házban mutatta be.

Az alapötlet egyszerű, mégis izgalmas: az ősi magyar népdalkincset újszerű harmonizációk „szőnyegén” bemutatni, szokatlan és váratlan zenei stílusok közegében újrakomponálva. Stefano Travaglini zongorista legfőképp a mediterrán muzsika és az impresszionista dzsessz frazeológiájával adott újszerű értelmet olyan közismert (bár messze nem eleget hallgatott) melódiáknak, mint például a Madárka, madárka, a Látod édesanyám, vagy a Hajtsd ki rózsám, biztos kézzel kezelve azt a szerves zeneelméleti kapcsolatot, mely a folklórra építő bartóki hangrendszer és a kortárs zene bonyolult akkordvilága közt fennáll.

Kötéltánc volt ez hagyománytisztelet és eklekticizmus közt, ám a finom művészi érzék (mostanság kevésbé divatos szóval: a jó ízlés) és a feldolgozott anyaggal szembeni alázat az első hangtól az utolsóig garantálta az élményszerűséget. Halmos Fatime három és fél oktávos hangterjedelme és kifinomult énektechnikája is biztos alapot jelentett a minőségre. Két vendégmuzsikus volt hivatott fűszerezni a korokon és világokon átívelő utazást – és egyértelműen kijelenthető, hogy Vörös Eszter bandoneón-játéka (a bandoneón egy tangóharmonikához hasonlatos argentin hangszer) és Fehér Elemér klarinétozása is további távlatokat nyitott meg ezen a pazar estén. Az előadók értették és érezték egymást.

A legnagyobb utazás azonban mégsem a színpadon történt, hanem a közönségben. A megindító, olykor már-már éteri pillanatok (Röpülj páva, röpülj, Tavaszi szél) hatására voltak, akik elérzékenyültek, ami bizonyságul szolgált arra, hogy a művészi üzenet bizony lélektől lélekig ért. Éppen,ahogyan illik... A program végén az énekesnő egy meglepetés olasz népdallal igazolta végleg, hogy a zene valóban nem ismer határokat.