Van az örök mondás, hogy minden mozis sorozatból fölösleges leforgatni az újabb és újabb folytatásokat (kivétel a Terminátor 2.), mert jön a nagy lelepleződés: ezeket is csak a pénz érdekli. Nem tudom persze, hogy minek kellene érdekelnie „ezeket”, bennünk él ugyan a nagy európai álom, hogy a mozi mégiscsak művészet, de az amerikai filmkészítés alapvetően mégis racionális dolog: beteszünk tízmilliót, és kiveszünk százat. Vagy ennek többszörösét. Ha nem veszünk ki annyit, akkor nem jó a film.

Tom Cruise küzd az idővel

Ami a Mission: Impossible-t illeti, még csak nem is kell feltétlenül számolgatnunk a bevételt. Mindent megad, amit ígér a nézőnek, izgalmakat, bizonytalanságot, akciót, még a valóságnak is némi hitelét, ahogy Tom Cruise ott kapaszkodik a repülőgép szárnyába. Vagy legalább azt az érzést, hogy jól keres, jól keres, mégsem cserélnék vele.

Miközben James Bond bizonytalankodik, túlfeszít vagy lelomboz, a Mission lelkiismeret-furdalás nélkül lopkodja a Bond-elemeket. Elkezdi a történettől teljesen független akcióval, aztán megjelenik a maga Bond-lánya, keveri a feszültséget és a humort, és amikor már tudomásul vennénk, hogy főhősünk a profi, akit semmi nem zökkent ki a feladat végrehajtásakor, kiderül, hogy egyrészt kizökkenti, másrészt meg tényleg nem zökkenti ki. Vagyis: megoldja, és még szíve is van. Nem vacakol új főhősök keresésével, nem eszmélkedik azon, hogy legyen elegáns, cool vagy inkább mai izompacsirta. Tom Cruise mindegyiket tudja, hol sötétkék öltönyben kószál Marokkóban a birkanyáj közepén, hol lobogó ingben motorozik, sötét öltönyben ugrándozik a bécsi opera zsinórpadlásán, vagy félmeztelen testét ütlegelik a világ gonoszai.

Mert a világnak vannak gonoszai. Nem tudom,mikor találták ki, hogy létezik egy árnyékvilág, ahol a bűn az úr, Sherlock Holmes már biztosan harcolt Moriarty professzor ellen, szóval nem tegnapi az ötlet, de mindig beválik. Valamiért megnyugtat bennünket, hogy ha ellopják a papucsunkat a strandon, az nem valami mezítlábas zsebtolvaj műve, hanem részese a nagy egésznek, a jelen világrend megdöntésére szövetkezettek ármányának.

Maradunk tehát az egyszerű mondanivalónál: a Mission: Impossible 5. jó film, és aki nem kap kiütést Tom Cruise-tól, már indulhat is a legközelebbi filmszínházba.

Annyit igazítanék az előre láthatón, hogy annak is érdemes megnézni, aki kiütést kap Tom Cruise-tól. Egyrészt nem szerepli túl magát, hagyja élni a többieket is, amivel Simon Pegg, ha nem is él vissza, de azért jelzi, hogy az egyszemélyes film annyira mégsem egyszemélyes. Másrészt mégis Cruise-on múlik, hogy a film maga túllép önmagán. Túllép Bondon is, vagy legalábbis máshová lép, hiszen ott egy idő után fapofával cserélgették a címszereplőt, tegnapelőtt Connery, tegnap Roger Moore és Pierce Brosnan, ma Daniel Craig. Itt csak Tom Cruise van. Megkímélt állapotban, még vállalhatja a félpucér ütlegelést, de azért látjuk, amit látunk. Főleg akkor látjuk, ha nem ő van a vászon közepén, nem úgy világítják, hogy a ráncok csak vonalak legyenek az arcán, és eltűnjenek a szem alatti duzzadások.

Ilyen a mi hősünk. Nem az ellenséggel harcol, hanem az idővel. És hiába szoktunk hozzá, hogy Tom Cruise mindig győz, igazából mindig veszít. Mint mindannyian.

Mission: Impossible 5. - Titkos nemzet
Forgalmazza a UIP Duna Film