Lehet, hogy túlságosan negatív vagyok, de valamiért úgy tűnik, azért bízták meg Eperjes Károlyt a Magyar Színházban A muzsika hangja rendezésével, mert olyan sok kárt nem tud vele okozni. A történet eléggé kötött, dombok, hegyek, Alpok, zárda, kastély. Szépen tele lehet építeni a színpadot, meg is teszik, Szabolcs János elgondolása alapján.

Kevert díszlet, az építmények közé vetítenek is, hogy valóságosabb vagy legalább filmszerűbb legyen az élmény, ám ettől függetlenül, és némileg megmagyarázhatatlan módon az apácák a kolostorban nem az ajtón át közlekednek (hiszen az nincs), hanem sarkig tárják a falakat. A nagyszabású díszlettel azonban nem ez a fő baj, inkább a lassúsága, állandóan le kell ereszteni a vászonfüggönyt, és alatta látni, hogy az állókép alatt tüsténkednek a színházi hangyák, cipelik, tolják, vonják, amit kell. Szeletelődik ettől a történet, időnként nem egy folyamatosnak tűnő musicalben érezzük magunkat, hanem jelenetek következnek egymás után.

Bejön Mahó Andrea, édeleg egy sort, aztán kimegy, bejön az apácafőnöknőként Sáfár Mónika, jól kiereszti a hangját, ő is lelép, jaj, de nehezen kezdődik a darab. Akárhogyan is, nem szabad lebecsülni az enyhe amatörizmus hátramozdító erejét.

Ami az édelgést illeti. Talán nem Mahó Andrea a legfőbb rossz. Amikor Rodgers és Hammerstein megírta a darabot, nem volt az annyira szirupos. Mariát Mary Martin játszotta, negyvenhat évesen, korának megfelelő színezetű, kicsit reszelős hanggal. Mary Martin mégsem erről ismert ma már, hanem, ha valamiről, hát inkább arról, hogy ő volt a Dallas rossz emberét játszó Larry Hagman édesanyja.

Ami A muzsika hangját illeti: a közös emlékezetben leginkább Julie Andrews főszereplése a meghatározó a fél évtizeddel későbbi filmváltozatban, aki a My Fair Ladyről lemaradva apait-anyait bedobott, egy hordó cukormázat borítva a történetre. Meg is lett az eredménye, Oscar-díj és világsiker, sőt, Andrews a filmben együtt is énekelhetett Marnie Nixonnal, aki a My Fair Ladyben Audrey Hepburnnek adta kölcsön a hangját. Kicsi a musical-világ, és az ötven éves történeteknek máig érezzük az utóhatását: Mahó Andrea édeleg.

Igaz, ami igaz, az édelgés ma már valószínűleg közönségigény, és ha van Mahó Andrea körül színpadi helyzet, nem is csinálja rosszul, forgatja a szemét, naivkodik, lelkendezik, próbálja elhitetni ezt az áttáncolunk, áténekeljük magunkat a horogkeresztek és vasalt csizmák között a szebb világba történetet könnyűvé és vidámmá tenni. Miért is ne? Némileg szerencséje is van, mert Fonyó Barbara nála sokkal idegesítőbb színpadi jelenség, és gyorsan hozzá kell tenni, hogy ez is a dolga, ezt kell játszania, legfeljebb gyanús, hogy mindehhez nem kell nagyon megerőltetnie magát. A beszédhangja mindenesetre meglehetősen irritáló, mintha a torkát szorongatnák, miközben a nagyvilági nőt játssza. Csinálni sem lehet könnyű, de nézni biztosan nehéz.

Akár bele is nyugodhatnánk, van ez a darab, nem érzi az ember, hogy pont ez hiányzott neki a hazai palettáról, és milyen különös, hogy két hét múlva Győrben is játszani fogják, de zenés darab. Nagyon jól megírt musical, tanítani lehetne, ahogy Rodgers bánik a dallamokkal, ahogy tudja, mennyi kell egy előadásba és mennyi kell egy felvonásba, hányszor kell valamit újra elmondani, hogy biztosan ezt dudorássza a néző hazafelé ballagva. Hogy lehet egy olyan dallamot beleilleszteni egy ilyen zenei folyamatba, amelyet majd John Coltrane is boldogan csavar, gyilkol és kelt új életre a szaxofonján.

Ami pedig ezt a zenét illeti a Magyar Színházban: megszólal. Mind a három fő nő korrekt módon énekel, Mahó Andrea talán vibrálhatna kevesebbet is, viszont jól szólnak a magasságai, Sáfár Mónika meg a Climb Ev'ry Mountainnal szép, személyre szóló tapsot kap. A labda ebben a darabban a nőknél van és, persze, a gyerekeknél, a férfiaknak a helytállás marad, de Csengery Attila helytáll, még ha az Edelweiss egy kicsit idegesen is hangzott. De hát bemutató, és meglehet, inkább a gitáros izgult, nem az énekes. A dalszöveg Fábri Péter munkája, beváltnak mondható fordítás, bár egy olyan sort, hogy „hallom a szót, a muzsika hangját" talán érdemes lett volna átgondolni. Most már késő, a siker már csak ilyen, viszi magával a butaságot is a csúcsra.

A muzsika hangja – Magyar Színház