Konzervsólet, Mercedes

1981 nyarán, amikor lapunk fotósa ezt a felvételt készítette, népünk szinte csak filmekből ismerte a magyar szállodák zárt világát. Többnyire szatírákból, vígjátékokból és krimikből, parádés szereposztással: Kabos, Bujtor és a többiek főszereplésével forgatott Rejtő-adaptációkból, vagy Csurka akkor még csak a szatíra szintjén gonosz írásaiból.

Kötelezően szerepelt bennük valamilyen bugyuta história, aljas imperialista kémmel, aki golyóstollba rejtett mikrofonnal, karórába épített kamerával és dollárkötegekkel a zsebében dolgozott. A másik változatban ritka bélyegekre, magyar tudósok találmányaira, páncélszekrénybe zárt titkos feljegyzésekre, képletekre vágyó bécsi kereskedő, iparmágnás volt a cselekmény bonyolítója. És persze kellett egy szerencsétlenül csetlő-botló, a saját lábában is hasra esni képes fickó, aki ennek ellenére a filmbéli nők kedvence lett. Kihagyhatatlan figura volt még a kávéját gondterhelten kortyolgató, feletteseivel telefonon értekező láncdohányos nyomozó – népi demokráciánk felkészült őre –, egy megtévedt emigráns/disszidens, meg egy kevés szerelem is, pezsgővel, bárral, dzsesszel, méregdrága kocsikkal.

A szállodás magyar filmek bemutatták mindazt, amire a trabantos, fülére szorított Szokol zsebrádióval a kemping tejivója vagy dolláros üzlete felé ballagó, dobozos májkrémen élő átlag magyar vágyott: a Bécsben bérelt Mercedest, a pesti társbérletekhez képes tágas hotelszobát, az aranyozott kádcsapot.

Ismeretterjesztés folyt tehát a filmvásznon azok számára, akik rendes esetben még a hotelek halljáig sem jutottak el, hiszen a magyar, ha utazott, az olcsó fizető-vendéglátó hálózat szobáit vette igénybe – reggelivel, gondoskodó házinénivel, aki ugyanabban a lakásban lakott. Szállodákba ezért nemigen járt, legfeljebb eléjük, merthogy a külföldiek autóit nézegetni a parkolókban még a nyolcvanas évek közepén is kedvelt elfoglaltság volt a családapák körében.

Az igazság kedvéért tegyük azonban hozzá: egy idő múlva minden jobb céges üdülő ugyanezt a benyomást próbálta kelteni, apróbb, a nemzeti puritanizmus és a kötelező össznépi takarékosság jegyében született eltérésekkel.

A szakszervezetek és a vállalatok pihentetést szolgáló kombinátjaiban a filmek sarokban álló díszpálmáit barnuló levelű dísznövények, a lobby süppedő valódibőr-ülőgarnitúráját szkájfotelek pótolták, a dohányzóasztal ólomkristály hamutartóját pedig rozsdás sóletkonzerves doboz. Valamiben viszont vitathatatlanul állták a versenyt a filmbéli nagyokkal és a nyugattal: ez pedig a szobakulcsok mérete és az üdülő nevét meg a szobaszámot viselő, valamilyen formában tetemes mennyiségű bronzot mindenképp tartalmazó kulcstartók súlya volt.

Ez a fotó olyan időket idéz, amikor az amnesztiának köszönhetően a testvérek, unokatestvérek már bátran hazalátogathattak nyugatról. (No jó, nem mindegyikük.) És ha e nosztalgiázni érkező rokonok nem akartak a vidéki családi házak nyárikonyháiban vagy leválasztott józsefvárosi szobakonyhás lakások konyháiban éjszakázni, akkor szállodába mentek.

Ez volt az az időszak is, amikor a hazai ruházati cégeknél divatba jöttek a szakmai és korosztályi divatbemutatók, hogy „képben” legyenek az érintettek, és lássák, mi a trendi, mi készül a divat hazai boszorkánykonyháiban. A gyárakban leginkább műszakváltás idején tartották ezeket, gondosan hozzátéve, hogy a bemutatott darabok egyediek. (Értsd: egyelőre nem kaphatók. Talán majd két év múlva. Esetleg a következő ötéves tervben.)

Ez a szánalmasan vicces fiatalember, aki egy ilyen szakmai divatbemutatón hotelboyt alakít, a következő héten kempingnadrágot mutat majd be, és fogalma sincs arról, hogy a kezében vitt kis koffer a valóságban akár súlyos utazóláda vagy marhabőr bőrönd is lehetne. Ő már csak a jövő heti kempingnadrágshow-ra gondol.

0303-kepmento--boros-jenő
Top cikkek
Érdemes elolvasni
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.