Könyvsvenk 4: Jó olvasni, aki jól ír
Almási Miklós: Hová tűnt az a rengeteg pénz? (Válságkönyv) (Athenaeum, Budapest, 2009, 208 oldal, 2490 Ft.)
Nem mindenki szerette, én nagyon élveztem, ahogy Almási Miklós, a magas művészet felkent tudósa hétről hétre a kommerszfilmekről írt néhány évvel ezelőtt a Népszabadságban. Pontosan tudta, hogy más megközelítésekre van szükség, a tömegkultúra saját szabályainak megsértését viszont ugyanúgy nehezményezni lehet, mintha igazi műalkotással állnánk szemben. A gazdasági válságról írt könyvén is jól szórakoznék, ha nem rémítenének meg a legújabb újságokból, elemzésekből vett adatai és következtetései. Nehéz a nemrég épült, mégis már elhagyottan pusztuló amerikai gyárépületek képétől szabadulni. Nem tudok nem félni attól a meglátástól, hogy az ázsiaiak (kínaiak!) gyarmatosítottból lassan (gyorsan!) gyarmatosítóvá képezvén ki magukat, rávetik árnyékukat a világgazdaságra.
De mégis, mit csináljak, ha ilyen hasonlatokkal világosítja meg, miről van szó: a brókerek a termelési adatokból levont következtetések helyett a jövőbeli eredményeket csak megtippelő versengését, amelyeken pedig milliárdok múlnak „azokhoz az újságok által meghirdetett versenyekhez hasonlíthatjuk, melyekben a verseny résztvevőinek száz fénykép közül ki kell választaniuk a hat legcsinosabb arcot, a jutalomdíjat pedig azok kapják, akinek választása a legjobban megközelíti a versenyzők összességének átlagos szépségideálját. Nem azokat az arcokat kell kiválasztania, amelyeket ő maga talál legcsinosabbaknak, hanem azokat, amelyekről felteszi, hogy leginkább megragadják a többi versenyző képzeletét. Még csak azokat sem, akiket a közvélemény valóban a legcsinosabbaknak tart. Eljutottunk ahhoz a harmadik fokozathoz, ahol arra használjuk intelligenciánkat, hogy kitaláljuk: a közvélemény szerint mi lesz a közvélemény". Világos már, mi okozta világválságot?
Kőszeg Ferenc: K. történetei (Magvető, Budapest, 2009, 378 oldal 2990 Ft.)
A Magyar Narancs olvasói tudják, miről van szó: talán három- vagy négyhetente ott jelennek meg Kőszeg tárcái, amelyek nyilván saját igaz történetei. Mégis K. a főszereplőjük, és valóban van valamennyi kafkaiság mindegyikben, jogos, hogy az ő hősére is utaljon a név. Kis semmiségek milyen különös hangsúlyt kapnak, ha ott sejtjük mögötte az ellenállót, aki Kőszeg volt, mint tudjuk, a Kádár-korban. Másrészt milyen egyszerűnek tűnik: valaki valóban ragaszkodik azokhoz az erkölcsi, magatartási, emberi szabályokhoz, amelyeket mindannyian magukénak vallunk, akkor ez fog vele történni, és túléli, sőt esetleg győztesen fog kikerülni. Lesznek, akik bedühödnek majd, ha felismerik magukat (volt tiltakozó levél a Narancsban is), és kétségbe vonják őszinteségét, de hiába, mert Kőszeg saját magát sem kíméli. Úgyhogy talál majd az olvasó szívszorító részeket is.
Cserna-Szabó András: Puszibolt (Magvető, Budapest, 2008, 264. old, 2690 Ft.)
Néha, ha beszélgetek olvasókkal, kiderül, hogy leginkább annak a cikkén szeretik futtatni a szemüket, aki „jól ír". Hát igen, nem véletlenül volt Kosztolányi meg Krúdy kedvence a hírlapszerkesztőknek. Csak tudnám, hogy miért fogynak akkor olyan regények, amelyekben keresni kell a jó mondatot. Úgyhogy azt ajánlom, tessék csak Cserna-Szabó „boldogságkönyvét" kézbe venni. Ott mindenfelé ehhez hasonló részek találhatók: „Mit mondanak, hogy maguknak lövésük sincs, ki az a Badar Anna? Lehetséges, hogy maguk ennyire kétévesek? Hát, kérem, képzeljenek el egy bigét, akinek a haja oly hollófekete, selymes és hullámos, mint Rippl-Rónai Zorkájának. Az arca oly sápadt és bájos, mint Csók kerti Züzüjének. A szeme oly tengerkék, a nyaka oly kecses és hosszú, akár Modigliani sárga ruhás kislányának. Az eperajka oly veres, mint Warhol Campbell-paradicsomlevesei. A mellei oly aprók és hegyesek, mint Klimt Juditjának. A lábai pedig oly formásak, mint Berény gordonkázó nőjének. És a járása. Nem is járt az, kérem, inkább lebegett, akár egy Chagall-kecske. Arról nem is beszélve, hogy ő nem volt hamisítvány. Ő igazi volt. Originál Badar Anna."
A repülő masina, a furfangos Hold és Leonardo. A piros szárnyú gyík, a lila levelű fák és Gauguin. (Guido Visconti, Bimba Landmann, Bérénice Capatti, Eva Adami, Octavia Monaco. Fordította: Lázár Zsófia) (Barrus, Budapest 2008, egyenként 36 oldal, 2990 Ft.)
Be jó, hogy ezek a könyvek a kezembe kerültek! Ha még folytatódik a sorozat, és az ígéret szerint a külföldieken kívül lesz benne például Rippl-Rónai-kötet is, akkor a jövő gyerekei érteni is, érezni is, magukban látni is fogják, amiről Cserna-Szabó mesél. És remélem, a magyar köteteket Lázár Zsófia írja majd, aki az eddig megjelentekben fordítóként szerepel, de meséskönyveit ismervén, azt hiszem, az övé a fő érdem, hogy élvezetes olvasmányok is ezek a különös képzőművészeti gyerekkönyvek. Mert óriási ötlet a kicsik kezébe olyan köteteket adni, amelyek bevezetik őket a nagy alkotók világába. Még jobban örülnék, ha sokkal több eredeti mű kerülne a szemük elé. De talán ezek a stilizált illusztrációk is vannak annyira elvontak, hogy megértsék, a rajznak-festménynek nem az a legfontosabb tulajdonsága, hogy hasonlítson. S ennyi elég is. Nagyon érdekelt volna, hány példányban jelent meg ez az ajándéknak is nagyszerű kiadvány, de a kiadó igazgatója szerint „mindig ezt kérdezik az újságírók, pedig, higgye el, nem ez a lényeg". Minden más kérdésemre szívesen válaszolt volna. Inkább belefelejtkeztem a könyvek lapozgatásába.
