Még a végén valaki azt hiszi, az anarchistákhoz húzok. Két hete Szécsi Noémi könyvéről írtam, az ő pesti fiataljai viselték orosz anarchisták - Bakunyin, Kropotkin , Mahno -. illetve egy amerikai anarchista-feminista -Emma Goldmann - nevét. Most meg itt van ez a kötet, amelyben mások mellett éppen az ő gondolataikat lehet olvasni. Pjort Kropotkin például azt írja 1906-ban: „... a kölcsönös segítség tényezőjét eddig észre sem vették, napjaink és az előző nemzedékek írói egyszerűen letagadták vagy gúny tárgyává tették. Arra volt tehát elsősorban szükség, hogy kimutassuk, milyen óriási szerepe van ennek a tényezőnek az állatvilág és az emberi társadalom fejlődésében."

Aki egy társasági beszélgetés során vitapartnere fejéhez vágja - ami nemegyszer megtörtént már a jelenlétemben -, hogy „de hiszen te anarchista vagy!", tudja-e, hogy a néven nevezett eszmerendszer híres képviselője A kölcsönös segítség mint természettörvény címmel írt esszét?!

Az anarchistákra esetleg megvetően gondoló olvasó kapásból cáfolni tudná Emma Goldmann alábbi eszmefuttatását? „Az állam és a társadalmi intézmények jönnek és mennek, de az egyéniség nem múlik el, rendületlenül fennmarad. (...) Az egyéniség nem az a személytelen és gépies dolog, amit az állam »individuumként«, egyénként kezel. (...) Az élő ember meghatározhatatlan; ő minden élet és érték forrása; nem része ennek és annak, hanem egyén, individuális egyén, növekvő, változó, mégis állandó egész."

Nem idézgetek többet, csak leszögezem, örülök, hogy ha néhány szöveg elhagyásával is, de egyetemi tankönyv lett abból az összeállításból, amely először 1991-ben jelent meg Anarchizmus címmel, mintegy jelezve, hogy már minden valaha tiltott eszme kiadható Magyarországon. S nagy hatása volt az akkor induló politikusi nemzedékre: még megváltoztatni akarták a hatalmat, nem minél konzervatívabb felfogásban megkaparintani.

Fehér Béla: Lecsó. Magvető, Budapest, 2009. 260 oldal, 2890 Ft.
A kiadó elküldte a könyvet, de tudta, úgysem írok róla, hiszen a szerző a Magyar Nemzet munkatársa. De miért ne, ha jó? (Ahogy az újság is jó volt valamikor, és lesz is még.) A tárca amúgy is nagyszerű műfaj annak tollán, aki érti a lényegét. Megmagyaráznia nem kell, talán nem is lehet (én nem tudnám), mitől lesz az igazi tárcanovellának lelke, de érzi a jó szerző. Meg a jó olvasó. (Amennyire tudom különben, azért hívják tárcának, mert eredetileg egy oldalpár aljára - „vonal alá" - nyomtatták folytatólagosan. Ha valaki kivágta, és összehajtotta, olyan lett, mint egy tárca.)

Fehér azért megmagyaráz. Például a lecsót. Többek között így: „Ha az ember kicsit utánanéz, hamar kiderül, hogy bizonyos vidékeken a lecsedék konyhai hulladékot jelent, a lecses, lecskes puhát, nedvdúsat, a lecsma pedig lottyadtat. Talán itt kell keresni a lecsó szó forrásvidékét." Meg így: „Mit mondhatnék még? A lecsó a magyar gasztronómia mezítlábas gyalogosa. Amíg ő csatába indul, addig nagy baj nem lehet. De ne is legyen. A tárca pedig az irodalom mezítlábas gyalogosa. Ide akartam kilyukadni." Jó helyre.

Sz. Nagy Csaba: József Attila és az istenek. Argumentum Kiadó, Budapest, 2009. 77 old. 1900 Ft.
Csakúgy, mint az Ady-életmű - erről írta keserűen Áprily Lajos: „Ó, Patroklos nem volt még ilyen árva,/ bár birtokáért bőszült torna foly" -, József Attila költészete is számtalan kisajátítást volt kénytelen elviselni a múltban. Ha a Rákosi-, s bizonyos értelemben a Kádár-rendszer is egyoldalúan, szinte kizárólag csak a munkásmozgalmi ihletésű lírát emelte ki az életműből, a rendszerváltozás után a folyamat az ellenkező végletbe csapott át, s a költő munkásságának ítészei szinte csak a korábban elhallgatott versek hiánypótlásán fáradoztak. Egyetlen kivételként a keleti ortodox egyház említhető, amely nem akart magának megkésett dicsőséget kihasítani az életműből, pedig a költőt a görögkeleti egyház keresztelte, és első vallási benyomásai is innen erednek. Más felekezetek - és tanulmányszerzők - viszont egymással versengve igyekeztek bizonygatni József Attila bibliai Mindenhatóba vetett hitét, s ezt az „istenes" lírát egyházi célokra kisajátítani. Sz. Nagy Csaba ezen a ferde ösvényen billegve egyensúlyoz, s politikai determináltság nélkül kutatja, végül is milyen istenképet vallhatott magáénak József Attila, és hogy ez az eszmény sorolható-e valamelyik vallási tanítás normatívái közé.

Iwona Radünz és Thomas Röhner: Izgő-mozgó fogaim (Fordította: Orosz Anett). Manó Könyvek, Budapest, 2009, 32 oldal, 2490 Ft.
Nézzék csak meg jól: mit ragasztottak a könyv címlapján a fogkrémes tubus alá? Szabad a gazda? Az egy „tejfogtartó dobozka", hogy ebbe tehesse el emlékül kihullott tejfogát a könyv tulajdonosa. „Lengyelországban a gyerekek kertbe ültetik el az első kiesett tejfogaikat, hogy maradandó fogaik egészségesen nőjenek. Oroszországban a tejfogakat »egérfogak«-nak hívják, ezért a kiesett fogat a gyerekek az ágy alá készítik, hogy azt elvihesse az egér. A svájci gyerekek szobájába éjjel egy apró hangya érkezik..." De a többit tessék csak felolvasni a gyereknek, meg megmutatni neki a fogakról készült képeket, kihajtogatni az ábrákat takaró lapocskákat, megforgatni, amit meg lehet, és könyvjelzőnek használni a mozgó fog kihúzására szolgáló zsinórt. Vagyis tessék kihasználni a könyvecske sok-sok ötletét, amellyel el lehet nevetgélni a fogak körüli kellemetlenségeken és közben megtanítani, miért és hogyan kell ápolni őket.

Könyvsvenk, könyvajánló, 2009-07-09,