Könyvsvenk 10. Különös helyek: a rádió, Kuba, Budapest, Laosz
Ottlik Géza: Rádió. (Szerkesztette: Hafner Zoltán és Salamon István) Magvető, Budapest, 2009. 328 oldal, 2990 Ft.
Tessék nézni a borítón, ahogy Ottlik karba tett kézzel mosolyog a kamerába. Ritka kép ez: sosem volt ideje így megállni, mindig sürgős intézni vagy gondolkodnia valója volt, nem ért rá az értékes pillanatok elherdálására. Mégis idevaló ez a kép, valószínűleg a rádióban boldogan végezte, amit kellett. Tudta, hogy nagy közönségnek adhat át valamit abból, ahogy ő látja az irodalmat és a művészetet. Az életmű, elsősorban a két nagy regény, az Iskola a határon és a soha be nem fejezett - mert befejezhetetlen - Buda felől nézve jelentéktelennek látszanak az itt közölt írások. A Rádiójáték problémái címűről - amely valószínűleg először foglalkozott azzal, milyen kulturális feladatai is vannak a nálunk akkor éppen tíz éve sugárzó intézménynek - maga mondta később, hogy felkészületlen blöff volt csupán. Azért írta, mert állást akart kapni a rádiónál (ehhez képest éppen ezt dörgölték az orra alá, amikor a sikertelen állásinterjúra érkezett). Na akkor olvassunk csak bele: „Egy sajátos közönségcsoport sajátos igényeit kielégíteni némely megkötöttséget jelent - a rádió közönségének korlátlansága viszont olyan korlátokat, amelyek megrokkantják a vállalkozást. Az általánosság megszorítása nemcsak jelentéktelenné, hanem igénytelenné is kényszeríti a műsort. A zene és irodalom kész formáinak átvétele - nem mondhatjuk: alkalmazása - minduntalan visszatérő szempontjával, »Mi kell a közönségnek?«, eddig csak egyezményeket és folytonos megalkuvást eredményezett. A két művészet műfajai megtalálják a maguk közönségét. A rádió sem akar minden előadásával minden előfizetőjéhez szólni: a műsorszámok azonban nem különbözhetnek egymástól szélsőségesen." Nem itt tartunk ma is, és a tévével is? Érdekes, de még érdekesebbek azok a fentieket figyelembe vevő rádiós előadásai, amelyeket a kortárs írókról-költőkről tartott, amikor a háború után mégis dolgozhatott a rádióban. Ebből is egy kis ízelítő: „Természetesen képtelenség egy kultúrát meghatározni, ha benne élünk - hiszen nincs távlatunk, mérőónunk hozzá. A kereszténység központi kulcsszava: a szeretet, egész titokzatos bonyolultságában - ahogyan előd-műveltségeinek talán a szerelem volt a kulcsszava. De meghatározza még a szabadság is, az individualizmus is, a tudatosság is. Vas István így kezdi a Monádok című versét:
Véletlen őseit, a vére vak fotóját,
Eredet ágbogát, hagyom kutassa más -
A perc határain elmém ma este túllát,
Életem messziről cikázó villanás:
Az évezredeken csak énem hangja szól át.
S így fejezi be:
Ha emlékezetünk vissza, a ködbe néz is,
Évmilliókon át kezdetre nem lelünk.
A föld a víz, a nap, a Káosz, a Genezis
-Ujjong az öntudat - nem történt nélkülünk,
Mert ott voltunk mi már a dolgok kezdetén is.
Kosztümök, korszakok, dallamok, merre szálltok?
Mi marad? atomok, eónok ... te meg én.
Te már talán tudod - ugye, te hétszer-áldott? -
Milyen szabály szerint keringünk, mint szegény
Göröngyök, csillagok, boldogtalan monádok."
Dömény János: Magyar diplomata Latin-Amerikában. Szegedi Tudományegyetem Latin-Amerika tanszék, Szeged, 2009. 174 oldal.
Egy magyar diplomata érkezett 1959. április első napjaiban, az akkori szocialista országokból elsőként, a forradalom győzelmét ünneplő Havannába, hogy tájékozódjon az ottani helyzetről, s javaslatokat tegyen a kapcsolatok jövőbeli alakítására. A kubai külügyminisztériumban nagy zűrzavar uralkodott azokban a napokban. Fidel Castro távollétében a tényleges hatalmat a Cabana erődben székelő Ernesto Che Guevara gyakorolta. Ő a magyar diplomata értésére adta, hogy alighanem Magyarország lesz az utolsó kelet-európai ország, amellyel Kuba felveszi a diplomáciai kapcsolatokat, mivel az 1956-os szovjet beavatkozás rendkívül kedvezőtlen hatást váltott ki a kubai közvéleményben. A történelem - amelynek formálásában diplomataként a könyv szerzője is részt vállalt - másként alakult. Guevara 1960-ban villámlátogatást tett Budapesten, s december 18-án a diplomáciai kapcsolatok felvételét egy rövid Che aláírással szentesítette. S ami még bizarrabb történet: a Bolíviában hősi halált halt Guevara halotti maszkja és bebalzsamozott kézfejei is magyar diplomáciai közvetítéssel kerültek Havannába 1967-ben. Erről, s egyéb izgalmas élményeiről is beszámol a könyvben a Latin-Amerika szakértőként is ismert diplomata, Dömény János.
Szécsi Noémi: Utolsó kentaur. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest; 2009. 286 oldal, 2999 Ft.
Nehéz mit kezdeni a Szécsi Noémi-jelenséggel. Vegyük csak az eddig megjelent három könyvének címét. Finnugor vámpír (nagy rácsodálkozás volt hét éve, amikor megjelent!), A kommunista Monte Cristo (lehetett azért hallani róla), A kismama naplója (blogból lett könyv, fel is kapták a szerzőt a női magazinok, ő meg ezt tette hozzá: „Szédült kamaszlány voltam, mindig akadt a tarisznyámban egy Dosztojevszkij-regény, de ma már nyugodtan kezembe veszek női magazint is.") Hm. Most meg itt van az új könyv, amelynek hősei Bakunyin, Kropotkin, Mahno és Enmma Goldman. Három orosz anarchista és egy amerikai feminista-anarchista napjaink Budapestjén. Nem magyarázom meg, csak a címben szereplő kentaurról mondom el, hogy a csoport jelvénye. Tessék csak kézbe venni a könyvet, mai világunkról ilyen könnyű kézzel nem sokan írnak. Nem vagyok biztos benne, hogy a végén teljesen elégedett lesz az olvasó, annál inkább abban, hogy élvezetét leli majd az olvasásban. Én például sírtam és nevettem, amikor a húszéves - tehát 1989-ben született hős - felelősségre vonja az 1971-es - vagyis 89-ben érettségiző - szereplőt, amiért... De inkább idézem: „- Bújjál ki a felelősség alól, az megy - morogta Mahno. - Ott álltatok '89-ben tizennyolc évesen. Tiétek volt a világ. És ez minden, amit húsz év alatt össze tudtatok hozni. Nézz körül, sírd el magad."
Laosz (az égből alászállott birodalom) (Ágh Attila, Csák Erika, Varga Gyula). Kossuth Kiadó, Budapest, 2009. 4500 Ft.
Ha a Kossuth Kiadó igazgatója barátaival varázslatos tájakra utazik, közben nyilván eszükbe jut, hogy a fotókból albumot lehet összeállítani, és könyvként megjelentetni. De lehet, hogy már Burmába is úgy utaztak, hogy könyv lesz belőle. Laoszra biztosan ezzel készültek, így nyilván sokkal érdekesebb maga az út is. A könyv pedig egyáltalán nem amatőr vállalkozás. Sőt. Ha Laoszba utaznék, nem kellene informatívabb, érdekesebb és szebb vezető hozzá. De mostanában nem tervezem, éppen ezért, nem vettem volna kezembe, ha nem írnék róla ide. Időnként különös hasznot húz az ember a foglalkozásából. A könyvkiadó fokozott gyönyörűségeket talál utazásában, és annak mások számára való megörökítésében, én pedig régen olvasgattam ilyen élvezettel ismeretlen kultúra emlékeiről és jelenéről. A képek pedig! Zavarban vagyok: ilyen egyszerű lefotózni a szépséges helyeket, épületeket, embereket? Vagy ilyen gyorsan meg lehet tanulni a fényképezés fogásait? Vagy ezekkel az új masinákkal kattintgatni kell csak, a világ csodái pedig elevenné válnak a képeken?!
