Koncz Zsuzsa: Ma már szinte semmi nem az, ami valójában
- Nemrég Dés László adott telt házas koncertet az Arénában, Zorán 11. koncertjére sem lehetett beférni, és úgy tudom, a magáéra is elfogytak a jegyek. Mégsem mondhatni, hogy tele lenne önökkel a sajtó úgy általában.
- Valahogy nem becsüljük a tapasztalatot, az elért eredményeket, a sikert. De nem csak a mi műfajunkkal van ez így: általában nem kérik ki a tapasztalt szakemberek véleményét, legyen szó akár gazdaságról vagy politikáról, noha ez elég logikus, és kifizetődő is lehetne. Mint ahogy engem sem kérdeznek bizonyos ügyekben, melyek engem is érintenek, pedig nekem is van véleményem. Például arról, hogy nemrég államosították a jogdíjak egy részét (az üres hordozók után járó jogdíjak 25 százalékát ezentúl nem az Artisjus, hanem a Nemzeti Kulturális Alap osztja szét – a szerk.). Ez egészen biztosan rosszul érinti a szakmát. Az utánpótlást és a nagy öregeket, a „nagy generációt is”.
- Nem államosították – átcsoportosították.
- Hát persze! Mindenesetre szakmai egyeztetés ebben az esetben sem volt.
- Úgy érzi, régen fontosabb volt az értelmiség szava?
- Bizonyos rétegek számára egészen biztosan. Adott esetekben a döntéshozók is párbeszédben voltak az értelmiséggel. Velünk, mondjuk, nem nagyon, mi kívül estünk a körön. Mi amolyan szabadpiaci vadvirág voltunk a szocialista réten: akkor létezhettünk, ha eleget esett az eső és eleget sütött a nap – vagyis, ha volt közönség, fizetőképes kereslet a koncertjeinkre, lemezeinkre.
- Már ha véletlenül nem tiltották be a vonatkozó lemezt...
- Jó, hát ilyen is volt. Egyébként azt hiszem, két dolgon múlt, hogy ma is a pályán vagyok – és egyik sem kapcsolható „rendszerekhez”. Mindenekelőtt a közönségen. A hallgatók végig velünk voltak, a kétséges időkben is, amikor az Illés nem játszhatott Budapesten, illetve amikor az én vadonatúj, Szerelem című lemezem egy évig nem játszotta a rádió, az Illés letiltása miatt. Közben végig telt házas koncerteket adtunk, és vették a lemezeket. Még a Jelbeszédből is elfogyott vagy ötvenezer – az üzletekből a betiltás idején sem vonták vissza, csak azt zúzták be, ami raktáron volt. A közönség mellett pedig azoknak köszönhetem a legtöbbet, akikkel együtt indultam annak idején, és akiknek a barátságát, megbecsülését, együttműködési készségét a mai napig meg tudtam őrizni. Erre büszke vagyok. Ezekhez az emberekhez aztán mindig jöttek újak és újak – például Cipő, akit Bródy János mutatott be nekem.
- Az új, Tündérország című lemezen két Cipő-dal is helyet kapott...
- Először ezen a két dalon kezdtünk el dolgozni Závodi Gáborral, és akkor nem látszott még, hogy ebből egy komplett album lesz. Az egyiket, Tóth Krisztina Repülő c. versére, még az előző, 2005-ben megjelent verslemezemre írta Cipő, aztán mégsem került rá. Eltettem. Vannak dalok, amiket az ember eltesz. Az Árad a szeretet, aminek a szövegét Müller Péter írta, volt az utolsó közös munkánk 2012 végén. Amikor Cipő elment, azt gondoltam, teljesen világos, hogy a nekem itt hagyott dalait meg kell csinálnunk. Nem volt vidám munka. Kezdetben egy maxi single-ben gondolkodtunk, aztán jöttek a dalok sorban a többiektől is, és így kikerekedett egy „magam-sem-hiszem-el” anyag. Nagyjából három hét alatt összejött egy komplett albumnyi. Azt hiszem, a Tündérországnak nagyon fontos helye lesz a lemezeim sorában – az első három-négy között tartom számon.
- „Ez a Tündérország háborúban áll, / Magával harcol és békét nem talál. / Hát nézd a táltos törpét, megint új álarcot visel, / Miközben szól az álszent kórus, a métely magvát hinti el.” Hol van a térképen ez a Tündérország? Dalokba bújtatott politikai állásfoglalás volna ez a lemez?
- Nem. Akkor sem gondoltam, hogy az lenne, amikor készítettük. Azt éreztem, hogy Bródy most sokkal erősebben fogalmaz, de hát a helyzetek is sokkal élesebbek körülöttünk. Ha úgy tetszik: önismereti szövegnek kezelem a Tündérországot. Nem csak arról szól, hogy kik vannak körülöttünk, hanem arról is, hogy mi magunk milyenek vagyunk. Mindez viszont nem idegen attól, amit mindig is csináltunk: az eddigi dalok is arról szóltak, hogy mi az, amit látunk, szeretünk, és mi az, ami nem tetszik, ami bánt. Ez szerintem nem politika, de mivel egy átpolitizált országban élünk, evidens, hogy sokan viszont azonnal erre gondolnak. Ha az ember magyar, manapság mindenről a politika jut eszébe, ráadásul, ha azt mondja, hogy „politikus lemez”, mindenképpen szűkíti az anyag mozgásterét is. Az, hogy most áthatja az életünket a politika, sajnálatos tény. De ettől egy dal még nem okvetlenül politikus. Csak mint egy tükör, az életünket mutatja olyannak, amilyen. Akkor választok ki egy dalt, vagy akár egy József Attila-verset (a Tündérországon hallható a Világosítsd föl is, ennek zenéjét Bródy János írta – a szerk.), amikor ráismerek valamire a saját életemből. Ez mindig is így volt, mindig is önkifejezési eszközként tekintettem-tekintettünk a zenére. A Jelbeszéd, a Ha én rózsa volnék vagy a Miért hagytuk, hogy így legyen is egyfajta vélemény volt mindarról, amit magunk körül tapasztaltunk. Engem mindig is ez érdekelt – nem az, hogy szép ruhákban billeghetek nagyszámú közönség előtt a színpadon.
- Mekkora ereje lehet a véleménynek, ha vers, ha dal? Egyáltalán: van-e ereje?
- Erre nehéz lenne konkrétan válaszolni. De az, hogy a Facebook-oldalamon mára több mint 80 ezren vagyunk, illetve, hogy a koncertek tele vannak, azt az érzetet kelti bennem, hogy sokaknak fontos ez az egész, s hogy az embereknek erre is szükségük lehet. Nem csak arra az agy- és ízlés-mosásra, amellyel a magyar média elárasztja őket... Amikor a kereskedelmi médiumok elindultak, azt gondoltuk, de jó, lesz választék. Na, hát nem lett. A mi műfajunk csak casting show-k képében létezik. Zene az nincs. De az is szégyen, hogy nem látjuk, ismerjük a fiatal színészeket sem. Elmegyek egy budapesti színházba, halálosan tehetséges fiatalokat látok, és csak a színlapról tudom meg, hogy hívják őket. Ez nagy luxus egy ilyen kis országban. Casting show-k, krimisorozatok, szappanoperák, régi filmek, ismétlések. Ez megy, mert ez olcsó és neveli az elszürkült, belefásult, igénytelen közönséget. Amikor ezt észrevettük, azt gondoltuk, néhány éven belül elfogy a közönségünk. De szerencsére nem így lett.
- Egy magánéleti botránnyal azért egész jól címlapra lehet kerülni.
- Igen, de ha végiggondolja, az igazán jó művészek általában nem veszik igénybe a bulvár effajta szolgáltatásait.
- Ízlése ellen való, hogy a közönség elé álljon a privát sztorikkal?
- Egyszerűen nem vagyok olyan. Ehhez más alkat, más karakter kell A külföldiek is azért nem mentek velem semmire, mert észrevették, hogy nem vagyok alakítható. Olyan vagyok, amilyen. Ha ez valakinek tetszik, rendben van – de ha nem, az sem baj. Akkor ennyi volt.
- Sosem kényszerült még apró megalkuvásokra sem?
- Itthon tulajdonképpen nem. A kezdetek kezdetén kaptam egy elgondolkodtató ajánlatot: amikor az első, az Illéssel készített, Szerelem című lemezemet a zenekarral együtt letiltották a rádióban, egyúttal felajánlották, hogy csinálnak nekem egy másikat. És azt mondtam, hogy köszönöm, nem. Én azokat a dalokat imádtam, nem akartam helyettük mást. Egyetemre jártam, jogásznak készültem. Azt gondoltam, ha ezt a letiltást nem lehet túlélni, majd leszek ügyvéd és kész. Itthon minden körülmények között ragaszkodtam ahhoz, hogy olyan legyen a lemez, amilyet szeretnék, amilyen vagyok. A külföldi megjelenéseknél eleinte előfordult, hogy nem értettem azokat a hülyeségeket, amiket például németül énekeltettek velem. A következő konfliktus akkor jött, amikor már beszéltem a nyelvet, és Bródy szövegeit próbálták lefordítani. Egyszerűen be kellett látnom, hogy egy más habitusú, más történelmi hátterű, más temperamentummal rendelkező közönségnek nem feltétlenül jelenti egy Bródy-szöveg ugyanazt, mint nekünk, magyaroknak. Akkor kicsit megalkudtam.
- És a Táncdalfesztiválok?
- Mentette a helyzetet, hogy ott voltak a srácok, az ő dalaikat is énekelhettem, így nem volt annyira riasztó. Tudtuk, hogy ez nem a mi közegünk, furán éreztük magunkat, és nem tudtuk azt sem, mi sül ki belőle. Szakmailag korrektek voltak a fesztiválok, bemutatkozó lehetőségnek tekintettük, de a Bercsényi klub után mégiscsak szokatlan érzés volt egy egész ország előtt játszani. A hirtelen jött ismertség, népszerűség is zavarba ejtett. Egyszer a Váci utcában egy lányosztály a nyomomba eredt, hogy autogramot kérjenek. Nem futottam el, gondoltam, csak nem esznek meg, de azért szorongtam kicsit. Akkor még nem láttuk a Beatles fellépéseiről készült felvételeket, a hisztérikus, sikítozó, zokogó tiniket, főleg lányokat persze, mivel a rajongók nagyobbik fele azért nő. A lányok tehát elájultak a srácok láttán – ez itthon is így volt. Így viszonylag hamar leesett a tantusz: ha komolyan akarom csinálni ezt az egészet, nőként nehezebb dolgom lesz. Érdekes világ volt... Nem is tudom, lehet, hogy meg kéne írni.
- A Heti Válasz szerint „a legnagyobb ellenzéki kampánygyűlésnek Koncz Zsuzsa március 14-i koncertje ígérkezik a Papp László Sportarénában.” Mit gondol erről? Szörényi Levente tényleg a kampányidőszakra hivatkozva mondta le a szereplést?
- Nem lep meg különösebben a lap megjegyzése, mert ma már szinte semmi nem az, ami valójában. Csak elhatározás kérdése, mit minek neveznek. Egy jubileumi koncertet is lehet kampánygyűlésnek aposztrofálni. Attól az még koncert lesz. Reményeim szerint emlékezetes koncert, régi és új dalokkal Bródytól Cipőig, József Attilától Szörényi Leventéig, Heltai Jenőtől Tolcsvay Lászlón és Karinthy Frigyesen át Závodi Gáborig. Akik ismerik, szeretik a dalaimat és ott lesznek, pontosan tudják is ezt. A rendezők pár hete már közölték a nyilvánossággal, hogy Szörényi Levente személyes okból lemondta a fellépést. Sajnálom! Azt azért még halkan hozzáteszem, sokunk számára március 14-e a nemzeti ünnepünk előestéje, és nem kampányesemény.
