Mindig szerettem a kis helyeket. Mindent szeretek, ami kicsi – mondja a bizarr japán férfi,majd az orráról a homlokába tolja a szemüvegét. A kamera körbefordul a lakásában, amely körülbelül nyolc négyzetméter. A tematikus filmfesztiváloknak megvan az a veszélyük, hogy a kiválasztott mozik alámerülnek a szakmaiság legmélyebb bugyraiba, aki esetleg laikusként esik be a vetítésre, egy szót sem ért az egészből. Szerencsére a Kortárs Építészeti Központ szervezésében lezajlott 6. Budapesti Építészeti Filmnapokra ez egyáltalán nem volt jellemző. És itt még csak nem is az olyan akciókról van szó, hogy a csütörtöki nyitóbuli DJ-je maga Finta Sándor, Budapest főépítésze volt.

A bemutatott filmek többsége nem az épületek technikai aspektusait vizsgálta, hanem a kapcsolatot ember és épület között. A házak, utcák, terek formáinál kevés dolog befolyásolja jobban érzésvilágunkat. Az utazásban is az a legizgalmasabb, hogy az ismeretlen épületek között bele lehet feledkezni a vonzó idegenségbe, néhány órára, napra elfelejteni a megszokottság unott közhelyeit.

A nyugati világ a tágas, nyitott tereket kedveli, Japánban sokan az amúgy is szűkös helyeknél még szűkösebbeket akarnak. Például a bizarr férfi, aki a Nakagin-toronyban, a távol-keleti metabolizmus egyik csúcsalkotásában él. A hetvenes években befejezett ház lakókapszulákból áll, az ott élők pedig vidáman mutogatják a két négyzetméteres fürdőszobát, a másfél négyzetméteres hálórészt, a négy és fél négyzetméteres nappalit. A következő filmből az is kiderül, hogy Tokió egyik legmenőbb étterme 12 négyzetméter, és az odajárók szeretik szusievés közben oldalba könyökölni egymást. A fesztivál legszórakoztatóbb része volt, amikor a japán filmek után a tömeg kitódult a Toldi mozi elé, és megkönnyebbülten nyújtózkodott a végtelenül széles Bajcsy-Zsilinszky úton.

A szűkösséget sok film és város ellensúlyozta, például az ijesztő európai szellemfalu, Pollphail. A nagyravágyó skót olajmérnökök fantáziájában tejjel-mézzel folyó Kánaán részeként jelent meg, amit az Északi-tengerben felfedezett olajból fognak fenntartani. A Kánaánból nem lett semmi, csak az üres tengerparti falanszter.

A fesztivál legérdekesebb alkotása, Isabella Willinger filmje, a Minden naptól egyre távolodunk! mindent ötvöz magában, amitől egy építészeti film érdekes. Vannak benne archív felvételek az öntudatosan vonuló szovjet traktorosnőkről, akik végre levetik magukról a burzsoázia által rájuk kényszerített háziasszonyi szerepet. Megjelenik benne egy építész, aki elmeséli, a hetvenes években mekkora bulik voltak a koleszszobákban, ahova az egyenlőség jegyében lányokat és fiúkat vegyesen osztottak be. Majd arról beszél, hogy fiatal építészként a kozmosz meghódításával foglalkozó osztályra osztották be, kolhozokat tervezett a Holdra és a Marsra. Végül jön Donatas, aki a szovjet konstruktivizmus elhagyatott remekműveinek egyikében lakik.

Ő az a figura, akinél jobban egyetlen korábbi film szereplője sem azonosul az épülettel, amelyben él. Ő maga a kontruktivizmus, a tágasság és az irracionalitás keveréke. Egyszerre zseniális és ostoba, érdekes és visszataszító. A mozi csúcspontján lerobbant moszkvai erkélyen áll, és szintetizátoron játszik egy dalt, amelyben az emberi élet mint koszos zokni jelenik meg. Donatas éneklés közben zoknikat akaszt barátjára, akinek a fejére Junoszty tévé van erősítve.

A háttérben Moszkva, havazás. Tágas, nyomasztó idegenség.